A világ legszuverénebb országa alighanem Észak-Korea – most éppen az USA-t és Japánt fenyegeti atomcsapással, amihez azért viszonylag keveseknek lenne bátorságuk -: senki sem szólhat bele, hogy mit csinál, bár ettől az észak-koreaiak nem feltétlenül lesznek boldogabbak. A szuverenitás a fenti példa alapján aligha tekinthető olyan abszolút értéknek, aminek érdemes alárendelni az államműködést –, de tegyük fel, hogy mégis: hogy Orbán Viktornak van igaza, és Magyarországnak annál jobb, minél nagyobb az önállóságunk. Ez nem csupán gondolatkísérlet: a miniszterelnök azt fejtegette péntek reggeli igehirdetésében, hogy a sorozatos európai konfliktusaink tétje a nemzeti önrendelkezés. „Mi akarjuk megmondani, kikkel éljünk együtt, kikkel nem. Mi akarjuk megszabni az energiaárakat, hogy mekkorák legyenek az adók, ezt a jogot nem adjuk át Brüsszelnek” - így fogalmazta meg a krédót, utalva rá, hogy Magyarország 2010 óta az ő vezetésével a saját útját járja, az alávetettségtől a szabadság felé.
Létezik azonban a történetnek egy másik olvasata is, amely arról szól, hogy ha Vlagyimir Putyin orosz elnök Budapesten, nyilvánosan ripakodhat rá Orbánra, amikor a magyar kormány föl meri vetni, hogy esetleg mégsem vennénk föl a piaci kamatok duplájáért a paksi hitelt; és ha Kína a kínai áruk terítését megkönnyítő (tehát semmilyen magyar gazdasági érdeket nem szolgáló) vasutat építtethet magának – csillagászati kilométeráron – kínai vállalatok kivitelezésében a magyar adófizetőkkel, akkor talán mégsem jutottunk túl messzire a hét éve megkezdett úton, vagy eleve rossz irányba indultunk el. Jól jönne ilyenkor egy valódi újságíró, aki megszakítja a kormányfői monológot, és föltesz néhány érdemi kérdést. Például: biztosan jobb-e, ha Kínától és Oroszországtól kapunk hitelt számunkra fölösleges projektekre (ismeretlen politikai felárral), mintha az EU-tól jön a forrás a törlesztés kötelezettsége nélkül, tőlünk függően akár hasznos célokra is, mindössze azzal az elvárással, hogy ne lopjuk szét az egészet? Melyik modell biztosítja a nagyobb fokú szuverenitást? És egyáltalán, mi indíthat egy kormányzatot arra, hogy az európai helyett az orosz-kínai elköteleződést preferálja (ha csak az nem, hogy neki teljesen mindegy, vissza kell-e fizetni a pénzt, vagy hogy mi épül belőle – a lényeg, hogy ő dönthesse el, ki nyúlhat bele a kasszába)?
Addig is, amíg a válaszokon töprengünk: élt errefelé valaha egy Klebelsberg nevű közoktatási miniszter – a jelenlegi hatalom az iskolákat vegzáló állami hivatalt nevezte el róla; annak idején ő fogalmazta meg és hajtotta végre azt az elképzelést, amely szerint az első világháború után megcsonkított Magyarországnak a kultúrfölény révén kell visszaszereznie egykori nagyságát. Azért hozzuk most szóba, mert a szuverenitásnak nem csak politikai, hanem kulturális aspektusa is létezik, és ott csaták helyett mintha lábhoz tett fegyverrel, a szervezett elbutítás stratégiájával próbálna teret foglalni a mindenható állam, mi meg – ugyanúgy, mint a lopást – szó nélkül eltűrjük. Eltűrjük?
