Egyedül nem megy, de együtt se nagyon, már erről regélt a Hajdu Szabolcs darabja, a szereplők közös emlékei alapján írt Ernelláék Farkaséknál, ami aztán filmes változatban szintén kiugró sikert aratott, a Karlovy Vary-i fesztiválon fődíjat kapott. A Kálmán nap, amit csaknem ugyanaz a csapat jegyez, lényegében az előző tematika folytatása. Egy házaspár látogatóba megy egy másikhoz, és kiderül, hogy mindannyian csak látszólag sikeresek: a vendéglátók is nyűglődnek, elégedetlenek egymással, a baráti házaspár tagjai pedig aztán pláne. Hazugság, megcsalás, általános őszintétlenség bújik meg a háttérben, és ezen a névnapot ünneplő estén, mind több pálinka vedelése közben, egyre inkább felfakadnak a sebek, felszínre kerülnek elhallgatott dolgok, egymásnak ugranak a jelenlévők.
A Látókép Ensemble szereplői a B32 Galéria és Kultúrtér kis helyiségében, hozzánk roppant közel játszanak. Egy szobában vagyunk velük, körbeüljük őket, nem kell felnagyítaniuk a gesztusaikat, cseppet sem kell megemelni a hangjukat, tényleg olyan, mintha belecsöppennénk a magánéletükbe, és kihallgatnánk, meglesnénk őket. Először két barátnő telefonbeszélgetésére figyelünk, a színészgárdában újnak számító, de tökéletesen beilleszkedő Földeáki Nóra barátnőként fád arccal, csaknem levegővétel nélkül, normál á hangon, rutinosan sorolja mindennapi ügyeit, a legapróbb-cseprőbb dolgokat is, de közben azért csak kiböki, hogy szeretnének bejelentkezni a baráti házaspárhoz, mert az ő körzetük iskolájába akarják járatni a gyereküket. Erre azért csak akadozva, hosszú csendet követően érkezik a válasz, nyilvánvaló, hogy ez konfliktusforrás lesz. A komoly gondok, a szóra sem érdemes ügyek, a mindennapi, megszokott tevékenységek keverednek egymással. Hajduéknak képességük van arra, hogy az egészen bagatell, piszlicsáré, de a mindennapjainkhoz menthetetlenül hozzátartozó ügyeket is drámaiakká tegyék.
Az unalmat, a tengéslengést, a szótlanságot, a megfelelő kommunikációra való képtelenséget, a semmitmondást, a közhelyességet érdekesen tudják ábrázolni. Sőt mi több, humorral. Nem cikizős, vitriolosan gunyoros humorral, inkább beleérző iróniával, hogy hát ilyenek vagyunk, ilyen pitiánerek meg teszetoszák, temérdek dolog nem jön össze nekünk. Nagyon vágyunk a boldogságra, de nemigen sikerül elérnünk, inkább csak jó pillanataink vannak, és, ha sikeresnek tűnünk is, elég egy kicsit megkaparni a dolgokat, és kiderül, hogy mennyi minden nem stimmel, mennyi dolgot igyekeztünk a szőnyeg alá söpörni, amik aztán legnagyobb rémületünkre csak nem maradnak ott.
A színészek tényleg úgy játszanak, mintha nem játszanának, hanem csak léteznének, ami valószínűleg rettenetesen nehéz, pokoli őszinteséget igényel, önvallomásszerű kitárulkozást, bármilyen hamisság azon nyomban lelepleződik. Hajdu a sikeres férj, aki azonban nem tud figyelni a feleségére, és ezt meg is kapja tőle szemrehányásként vastagon. Plusz feszültséget kölcsönöz a produkciónak, hogy felesége bőrébe a valódi felesége, Török-Illyés Orsolya bújik, aki leginkább próbálja megoldani a konfliktusokat, de ez a szerepe szerint kevéssé sikerül. Szabó Domokos a kellő házasélet híján rendszeresen félrelépő, és azt egy évig eltitkoló férj, hogy aztán Kálmán napon kitudódjon, amit elhallgatott, de ettől még sok tekintetben ő húzza a rövidebbet. Persze mindenki azt húzza, mert ebben a felállásban nincs igazán nyertes. Gelányi Imre a lakásban bármit megbuheráló fusizó szaki, némiképp azt a szerepkört tölti be, mint polgári drámákban a házibarát. A Kálmán nap a házunk tájáról regél, a mikroklímát veszi górcső alá. És ugyanúgy alig talál rendben valamit, mintha az országos viszonyokat vizsgálná. De a sok bajról úgy tud beszélni, hogy közben meglehetősen jól szórakozunk.
És jó szórakozunk Csikós Attila Díszítők című darabján is, amiben szintén nem boldogok az emberek, és ugyancsak a B32 Galériában és Kultúrtérben mutatták be. Ebben is egy zárt térben látjuk a szereplőket, csak ezúttal nem lakásról, hanem egy színház alagsoráról van szó, ahol a díszletmunkások öltöznek. És közvetlenül az előadás előtt, miután bejön egy fiatal öltöztetőnő, kinyithatatlanul beragad az ajtó. A szituáció némiképp hasonló, mint Örkény István Kulcskeresők című darabjában, amiben szintén megmakacsolja magát egy ajtó, és így halaszthatatlannak tűnő ügyek válnak elintézhetetlenné. Hogy aztán csodák csodája, az a fránya zár csak megadja magát, és újra mehessenek dolgukra az ideiglenesen fogollyá váltak, de addigra már a nagy összezártságban sok minden kiderült róluk, amit nem biztos, hogy világgá akartak kürtölni.
Mindenkiről kiderül a valódi énje Fotó: Kunos Attila
A Kálmán nappal ellentétben ezúttal a színészek szándékoltan harsányan színpadiasak, Dolmány Attila rendezése hangsúlyozza a színház a színházban jelleget, ami együtt jár egyfajta természetellenes megjátszottsággal is. Hiszen kiderül, hogy a díszítőkön is maszk van, a kapkodó munka közben ők sem voltak őszinték egymáshoz, nem a valódi arcukat mutatták. A kényszeres összezártság viszont kihozza az igazi énjüket, aminek már részévé vált egyfajta megjátszottság is. Csikós Attila, aki több darab szerzője, sokfelé dolgozott dramaturgként, fordítóként, ismeri a színházi világot. Nem ás nagyon mélyre, de hatásos, jól játszható, a színészek által érezhetően szeretett szerepeket ír, és ezekben mindegyiküknek sikere lehet. Erdélyi Tímea, Tarján Péter, Szentirmai Zsolt, Gerner Csaba, Karácsonyi Zoltán, Fehér Tibor egyaránt bedobnak apait-anyait, jókora kedvvel vesznek részt a játékban. A darab szerint végül még tragédia is történik, meghal valaki. Nem állítom, hogy megrendülök, de azt igen, hogy jól szórakozom, pedig ezúttal is alapvetően boldogtalan emberekről van szó.
