A szombaton megnyílt Velencei Biennálé a világ legmenőbb kortárs képzőművészeti eseménye, és erről magyarként is sokan meggyőződnek, mert évről évre többen buszoznak/autóznak/repülőznek ezért a 700 kilométerre lévő Velencébe. (A 2015-ös képzőművészeti biennálét hét hónap alatt rekordszámban, több mint félmillióan látták.) Ha másért nem, már a városért megéri, a látogató alapélménye pedig mindig a határtalan sokszínűség, amit ebben a bőségben szinte lehetetlen befogadni. Velencében képtelenség mindent látni, hiszen a különböző kiállítások közötti/melletti/utáni sétákhoz szorosan hozzátartozik a város, ami egyszerre veszi körül különleges díszletként és tágabb értelmezési tartományként is a különböző kiállításokat.
És itt is, ott is állandó a dilemma: hová nem jutottam el, mit hagytam ki. Én például kihagytam a későbbi nyertes német nemzeti pavilont – amikor arra jártam, éppen rengetegen álltak előtte sorban.
A kiállítások sokszínűsége eleve kódolva van, hiszen a biennálék két nagy helyszíne közül évről –évre nagyobbra nő a valahai velencei hajógyár, az Arsenale hatalmas csarnokaiban a központi kiállítás, a Giardini Park nemzeti pavilonjaiban pedig hagyományosan a résztvevő országok nemzeti kiállításai láthatók. A magyar pavilonba idén Várnai Gyula Peace on Earth! (Békét a földön!) című projektje került menő neon felirattal és a hatvanas évek békeutópiáinak némi retroutopikus felidézésével, de közben az idei biennálé ritka kivétel is, mert a központi kiállításokba csak nagyon ritkán került be eddig magyar művész. Most ketten is vannak, a magyar neoavantgárd legendája, az 1980-ban meghalt Hajas Tibor (Vető János által fotózott) sorozattablói egy félteremnyi, kitüntetett helyet kaptak, Csörgő Attila Clockwork (Óramű) című munkájára pedig egy gyönyörű kertben lehet – némi keresgélés után – ráakadni.
Az Arsenale nagy központi kiállításának idei főkurátora, a párizsi Pompidou Központból érkező Christine Macel jól ismerte a magyar alkotókat, hiszen korábban éppen a Pompidou egyik nagyszabású kiállításába választotta ki a munkáikat. Az Arsenale északi végében lévő kertbe elhelyezett munkák amúgy is afféle relaxációs helyszínként szolgálnak a zárt termek tömény dózisban ránk ömlő művészete után – itt lehetett például a fűben heverészve hallgatni azt a kerti hanginstallációt, amiért később a brit Hassan Khan a legígéretesebb fiatal művésznek járó Ezüst Oroszlán- díjat kapta. Csörgő Attila óraszerkezetét a szomszédban, egy apró raktárban helyezték el: miközben térben láthatjuk az egyedi szerkezet működését, az a látványt kétdimenziós órává vetíti/alakítja át egy talányosan működő mutatóval és a Végtelen örök mozgásban lévő Möbius – szalagjával. A főkurátor egy interjúja szerint ezzel "költői, sőt spirituális hanggal" szerette volna zárni gigantikus válogatását, ahogy itt a Végtelen és az Idő elvont fogalma szinte érzéki látványanalízissé válik.
A biennálék szakértői évről - évre két dologból próbálják bemérni a széljárások változását: ki az aktuális főkurátor és mi az aktuális vezérmotívum. Az idei mustra a Viva Arte Viva cím köré szerveződött, ami így eléggé semmit mondó, viszont az egész - talán nem függetlenül Christine Macel személyétől – mintha színesebb, „nőiesebb” lenne, de kevesebb súlyos koncepttel.
És ez csak a nyitás, az első néhány nap hevenyészett mérlege, a vizuális orgia november végéig folytatódik.
