Ságvári Endre – állítja Urbán Csilla a Kommunisták az Üdvleldében című cikkében – nem tartozik a történelem problémamentes alakjai közé. Vajon milyen problémája lehet egy szociáldemokrata napilap munkatársának a magyar antifasiszta ellenállás hősével? Az, hogy 1941. október 6-án a Batthyány-örökmécsesnél, illetve 1942. március 15-én a Petőfi téren háborúellenes tüntetést szervezett? Vagy esetleg az, hogy 1944. július 27-én - tehát már Magyarország német megszállása idején - rálőtt három csendőrnyomozóra, akik le akarták tartóztatni? De hiszen a francia, a norvég, az olasz ellenállás résztvevői is lőttek a náci megszállókra és hazai kollaboránsaikra. Ezek is problémás emberek?
Nem is szólva Bajcsy-Zsilinszky Endréről, aki már a német megszállás első óráiban tüzet nyitott a letartóztatására érkező Gestapo-ügynökökre? Ezeken kívül legfeljebb még egy érv hozható fel Ságvári Endre „problémássá” nyilvánítása mellett az, amit annak idején egy, a budapesti Ságvári Endre Gimnázium átnevezése mellett kardoskodó polgártársunk hangoztatott a sajtóban: „Ha megérte volna a háború végét, biztosan ávós lett volna belőle”. Biztosan... Tökéletes, logikus érvelés. (A Népszava szerzőjének esetleg az lehet a mentsége, hogy Ságváriról nem a saját véleményét közölte, hanem a Nemzeti Örökség Intézetének értékelését tolmácsolta. Akkor viszont ezt kellett volna írnia.)
