Gyerek voltam, amikor utoljára találkoztunk. Csupa kellemes nyári emlék: sátorozás, közös főzés, vidám búcsúzás, ajándékok. Megörültem, amikor megtaláltam Facebookon. Bejelöltem.
Aztán jött az első sokk: a bejegyzéseiből áradt a düh és a gyűlölet. Kamuoldalak kamucikkei nyomán kirajzolódott előttem egy végtelenül szomorú, ijesztően negatív kép. Róla, magunkról. Mindenki ellenünk van. Mindenki hazaáruló. Minden migráns dögöljön meg, de legalábbis takarodjon vissza oda, ahonnan jött, van nekünk elég bajunk nélküle is. Vegyük például Brüsszelt. A libsiket. A melegeket. A háttérhatalmat.
Nem szoktam senkit letiltani, törölni az ismerőseim közül meg – egy-két extrém esettől eltekintve – végképp nem. Noha néha sokkoló, amit látok, muszáj tisztában lennem azzal, ki mit gondol a világról. Ki mit hitt el abból, mit kell gondolnia.
És próbálom keresni a közös pontokat: jé, milyen szép kutyái vannak, milyen jól bánik velük, hát biztosan nincs veszve minden. Van szíve. Ugyanannak a csapatnak szurkolunk. Ugyanaz a film tetszett mindkettőnknek. Milyen szépek a gyerekei.
Néha nem megy. Egyszerűen nincs kapocs. De olyankor is igyekszem kívülálló maradni. Most nem bírtam. Újabb néphergelő kamuoldal, egy Isten tudja, honnan levadászott fotóval, amin egy afrikai férfi arcát kelések borítják. „Leprás migráns érkezett Riminibe!” És persze egy gyűlölködő komment a posztolótól: más se hiányzik, mint hogy ezek Európába hurcolják a betegséget.
Valójában nem tudom, mit vártam, amikor bekommenteltem azt a két mondatot. Annyit csupán, hogy Romániában, Tichileştiben ma is létezik egy lepratelep. 1875-ben alapították, nem migránsok. Két órával később választ kaptam: a korábbi tegezés helyett (a lánya lehetnék) magázva, szinte elegánsan csavarva egyet a gyűlölködés okfejtésén a tény tükrében, hogy a lepra Európában is jelen van. Fröcsögve gyűlölködött tovább. Nem reagáltam. Egyrészt nem tudtam, mit írhatnék, másrészt eszem ágában sem volt vitába bocsátkozni.
Újabb két óra múlva jött a második komment, amelyben már „magamfajtaként” emlegetett. Összerezzentem: abban a két mondatban nem foglaltam állást, nem sértettem meg senkit, mindössze közöltem egy bárhol ellenőrizhető tényt. Mire összeszedtem volna a gondolataimat a felelethez, ismét rezgett a telefonom: ezúttal már a saját idővonalamra küldött cikket az egyik uszító oldalról, hozzátéve: én biztosan örülnék a hamis útlevéllel érkező migránsoknak, leginkább persze akkor, ha leprásak volnának.
Vettem egy mély levegőt, és elindultam a nappaliba, a számítógépem elé. Azt akartam írni neki, hogy a gyűlölet soha, semmilyen körülmények között nem vezetett még jóra. Hogy szívből kívánom neki: soha, se soha ne kelljen megtudnia, milyen a menekülés. És hogy gondolja át, hová tartunk, ha már azokba is belemarunk, akikhez addig csupa kellemes emlékünk fűződött.
Mire az íróasztalomhoz értem, eltűnt minden. A bejegyzése, a kommentek, az idővonalamra küldött sértés – és ő maga is az ismerőseim közül. Törölt és tiltott.
