Az a szavazás ötödik percétől nem ment meglepetésszámba, hogy a portugál Salvador Sobral nyerte az idei dalversenyt. Pedig a copfba fogott hajú, ballagóöltönyös srác gyakorlatilag maga az anti-Eurovízió: esze ágában sincs show-t csinálni, a győzelem után azt sem tudta, melyik irányba kell integetni – nem is nagyon érdekelte, mondjuk – így Henrik, a színpadi rendező vörös fejjel pakolgatta ide-oda a kényszeredetten mosolygó előadót. Az egész olyan volt, mint egy médiahekk.
Sobral győzelmének két oka van: egyrészt az Amar Pelos Dois egy kellemes dal, önmagában is több zenei tartalommal, mint a mezőny hetven százalékának versenyművei összesen. Másrészt sehol sem okoz diplomáciai botrányt, ha a zsűri a kissé fura portugál fiúnak adja a tizenkét pontját. Így is lett: egész Európa szórta a tizenketteseket, csupán a tizenhét esztendős bolgár Krisztian Kosztov tudta némileg megszorongatni Sobralt. Aki a kristálymikrofon átvételekor roppant összeszedetten annyit mondott: ideje lenne nem futószalagon gyártani a dalokat, hanem szerezni azokat, lehetőleg tartalommal és mondanivalóval. Hogy vajon a kameraképesen mosolygó többi versenyző közül hány értette: ez bizony egy úgynevezett fricska volt, talány. Sobral mindenesetre megduplázta az anti-eurovízióságot, és a dalt nővérével, a társszerzővel adta elő, aki amúgy jobban énekelt, mint a vetélytársak jelentős része.
Pápai Jocit tartalom és mondanivaló tekintetében nem érhette kritika: az Origo – minden szövegbéli sutasága ellenére –, plusz az előadó karizmája a döntőben is működött. Hogy milyen diplomáciai következtetéseket kell levonnunk abból, hogy a szakmai zsűriktől alig csordogáltak a pontok, az egy másik cikk témája lenne. Két dolog mindenesetre bizonyos: a magyar dal a mezőny legérdekesebbjei közül való volt (talán csak az örmény volt izgalmasabb nála), ez azonban semmire sem elég az Eurovízión.
Mind világosabban látszik a két csapás: vagy teátrális LMBTQ-himnuszt kell írni, vagy fullba nyomni a kretént, mint Verka Szerducska, aki dadaista öreg hölgyként második lett 2007-ben, s most visszatért, mint hazája Eurovízió-nagykövete. Apropó, visszatérés: az est legbizarrabb pillanata nem az ukrán népi együttessel fellépő szintipop-lányzenekar volt, hanem az ausztrál, aki úgy gondolta, a múlt évi győztes produkcióját megtiszteli a meztelen fenekével.
Jamala még így is jobban járt, mint Pápai Joci, akire szégyenletes módon nem csak a közösségi médiából, de egy bulvárlap címlapjáról is zúdult a cigányozás – Magyarország igen sajátosan értelmezte az „ünnepeld a sokszínűséget!” mottót. Joci a verseny történetében az első roma, aki döntőbe jutott, ráadásul kifejezetten a saját zenei gyökereit feldolgozó szerzeménnyel. A 35 éves tatai férfi a Megasztár második szériájában tűnt fel 2005-ben. Ott is látszott már, hogy megosztó személyiség, de a közönség egy része lelkesen támogatja: a vigaszágas körbe az egyik bulvárlap olvasói szavazták be. Az Eurovíziós nyolcadik hely is a nézőknek köszönhető: a szakmai zsűrik közül csupán Horvátország (12 pont) és Szerbia (10 pont) volt igazán kedves velünk, a szavazók viszont 152 pontot gründoltak össze a magyar versenyzőnek.
Látvány és szervezés tekintetében egyébként Kijev igen magasra tette a lécet: az elképesztően látványos színpadkép, az animációk, a fények talán egyedül a spanyol produkciót nem tudták eladni. Igaz, az épp olyan volt a bárgyú refrénjével – „tedd meg a szerelmedért” –, mint egy nagyon béna óvszerreklám.
Az idei Eurovízióról készített képes összeállításunkat itt találja!
