Két pengő harmincat kértek Fischer Sándor antiquar könyvkereskedésében, a Vilmos császár úton a Séták és kirándulások Budapest székesfőváros elemi iskolái részére című segédletért, de Czeglédi Györgyné tanítónő nem bánta a borsos összeget. Tanév eleje volt, még az első napjait töltötte a budai iskolában, és épp elég dologban kellett már segítséget kérnie a kollégáktól. A kirándulásokat majd megoldja ő maga – döntötte el, és belemerült a könyvbe.
Bardócz Pál kalauza 1909-ben jelent meg - két korona volt az új ára, boldog békeidők! –, akadt tehát benne egy s más, ami 1932-re alaposan megváltozott. Az persze nem, hogy a szegény-sorsú tanulók némelyike még a Dunát sem látta, nem hogy a távoli Városligetbe eljutott volna, és az sem, hogy az első elemistákkal sokkal közelebb, a közvetlen környékükön érdemes kezdeni a sétát. „Az első séta célja: pl. az iskolaépület, az udvar megtekintése. Később az utcai élet megfigyeltetése. (Rendőr, hordár, különböző utcai árusok.) A közlekedés eszközei közül a bérkocsi, teherkocsi, villamosvasút, társaskocsi szemléltetése”. - Milyen kézenfekvő ötlet - merengett el Czeglédiné, és máris földerült. Különösen, hogy Bardócz Pál nagy sérelmével sem kellett már törődnie. „Ha a rendőrök, katonák díjtalanul mennek át egyenként is a hidakon, alagúton, miért ne mehetnének át díjtalanul a séták és kirándulások lelkes csoportjai: a tanuló gyermekek?” - tért vissza többször is a könyvben. Czeglédi Györgyné viszont elégedetten dőlhetett hátra. A minden pest-budai átkelésre kirótt hídvámot és az alagútvámot még 1918 novemberében eltörölte a kormány.
Helyenkénti avult mivolta ellenére mégis praktikus könyv volt a Séták és kirándulások. Segített egyrészt abban, hogy az egyes kerületekben dolgozó pedagógusok mely évszakban hová vigyék kirándulni a különböző évfolyamokra járó növendékeiket. Felhívta emellett a tanerők figyelmét olyan gyakorlati szempontokra, mint hogy figyelmeztetni kell „a tanulókat, hogy kirándulást megelőző (és követő) napon fürödjenek, vagy legalább is jól mosdjanak meg; korán feküdjenek le és reggel lehetőleg meleg kávét vagy fölforralt tejet igyanak”. A segédlet ezen kívül részletesen ismertette a budai Vár, a Városliget és a Fiumei úti temető látnivalóit, bemutatta a jelentősebb épületeket és a legfontosabb múzeumokat. Kiemelte, hogy a Ferenc József hidat és az Országházát is „magyar ember tervezte”, a Mezőgazdasági Múzeum „Európában, sőt az egész Földön páratlanul áll”, az Iparművészeti Múzeum célja pedig, hogy felébressze az ifjúság érdeklődését az iparos pálya iránt.
FOTÓ: FORTEPAN/EBNER
A könyv jövő időben szólt arról, hogy a Margitsziget felső fele „ingyenes népkert lesz”. – Arra ugyan várhattok – mormogta maga elé Czeglédiné, ott viszont megállt egy pillanatra, hogy „hamarosan felállítják” a Szabadság téren a Szabadságharc emlékszobrát. „A csonka gúlára állított négy keleti oszlopon áll Hadúr, jobbjában széttört lánc, baljában pallos. A talapzat előtt vágtató biga; az egyik oldalon Kossuth, a másikon Petőfi áll, mint a harcba induló honvédek vezére”. Akárhogy törte a fejét, ilyesmire nem emlékezett az első pesti sétáiból. A Szabadság tér nevezett pontján – idézte fel – a virágokból kirakott történelmi Magyarország-térkép volt, körülötte állt a négy irredenta szobor, valamelyest odébb pedig a mindig félárbocra eresztett országzászló, tetején a kormányzó úr esküre emelt jobbjával.
Miután áttanulmányozta a könyvet, Czeglédi Györgyné ceruzával aláhúzta a főbb kirándulóhelyeket a fogaskerekű vasút útvonalán - szép volt az ősz, a Városligetre meg a Várra ráérnek majd, ha hűvösebbre fordul az idő -, végezetül lendületesen odakanyarította a nevét friss szerzeménye belső címlapjára. Elmosolyodott. Tíz éve volt már Czeglédi György gyógypedagógus tanár felesége, de még mindig nem tudott betelni a neve látványával.
Mégis, mekkora a valószínűsége, hogy egy akkora városban, mint Esztergom, két Rothnagel Margit legyen, ráadásul mindkettő tanítónő? Maga sem tudta már, hányszor tette föl bakfis kora óta ezt a kérdést, hol némán, dohogva, hol hangosan, kicsit panaszos hangon. Mi több, „a másik” Rothnagel Margit nem akárki volt: igazi városi híresség, akinek eljegyzését 1913 szeptemberében úgy adta hírül az Esztergom, hogy „dr. Balassa László MÁV tisztviselő eljegyezte Rothnagel Ferenc gazdasági tanácsos szép és művelt leányát, Mancikát”. Az ő neve bezzeg legfeljebb a felsorolásokban kapott helyet: Rothnagel Margit fellépett a dr. Fehér Gyula plébános tiszteletére előadott ünnepi jelenetben a városi óvoda udvarán; szavalt az érseki tanítóképző évzáróján; letette a tanítónői képesítő vizsgát.
Aztán amikor 1922. május 27-én végre az ő kézfogójáról adott hírt önálló közleményben az Esztergom, persze, hogy onnan se hiányozhatott a neves névrokon: „Szép esküvő folyt le Áldozócsütörtökön délben a belvárosi plébániatemplom ízlésesen díszített főoltára előtt. Ekkor esküdtek örök hűséget egymásnak Rothnagel Margitka okl. tanítónő és Czeglédi György, az állami fiúnevelő-otthon gondnoka. Az esketési szertartást Bauer József fiúnevelő-otthoni igazgató végezte. Az ünnepély fényét nagyban emelték Dr. Balassa Lászlóné gyönyörű Ave Maria-szólója és a tábori fiúnevelő énekkarának két remek énekszáma.”
De ennek most már vége. A férje ebben a tanévben végre pesti állást kapott – a Markó utcai Magyar Királyi Átmeneti Fiúotthonban lett családfő –, őt pedig ideiglenes tanerővé nevezte ki a székesfőváros. Már meg is alkudtak egy szép kertes házra a Zöldmáli út 23. alatt. Czeglédi Györgyné összecsukta a könyvet, és győztesen mosolygott ki a budai elemi ablakán.
Hogy valóban így volt-e, azt persze nem tudhatom. Meglehet, a két esztergomi Rothnagel Margit szegről-végről rokonságban állt egymással - igaz, még a gyászjelentésükön sem utal majd erre semmi. A rendelkezésünkre álló dokumentumokból csak az biztos, hogy Czeglédi Györgynét 1938-ban véglegesítette a főváros, és harminc évvel később bekövetkezett halálakor úgy búcsúztatták mint „sok-sok kisgyerek tanítónénijét”.
És még az is tény, hogy a könyve most egy darabig nálam lesz. El sem merem mondani, mennyiért vettem egy antikváriumban.
