Párizs;Macron;

- A párizsi recept

Már elnökválasztási győzelmével is történelmet írt Emmanuel Macron, de ha igaznak bizonyulnak első közvélemény-kutatások, amelyek a júniusi francia parlamenti választásokon várható erőviszonyokat jelzik, akkor az ifjú elnök végképp beírja magát a modernkori európai történelembe. Ő lehet az első európai politikus, akinek, mondhatni a semmiből jőve, sikerül nemcsak választást nyernie, hanem átírnia egy ország politikai berendezkedését is.

Európa-szerte válságát éli a második világháború utáni politikai struktúra, a hagyományos, ideológiai alapon szerveződött pártok mindenhol lejtmenetben vannak, de mindeddig sehol sem sikerült olyan nem radikális, nem szélsőséges alternatívát felmutatnia senkinek, amely képes lett volna legalább kormányközelbe kerülni. Macron tavaly áprilisban alapított En Marche mozgalma viszont az elnökválasztási győzelem eufóriájában párttá alakulva a júniusi parlamenti választások legesélyesebb politikai erejévé vált. Egyetlen év elég volt a francia formációnak ahhoz, hogy mindenképpen kormányzó erővé váljon – koalíciós társakkal vagy akár önállóan. Ami egyelőre kétséges, de hát Macron elnöksége is az volt még az elnökválasztási kampány elején.

A kérdés az, mit csinálnak másképpen a franciák, mint a görögök, spanyolok, hollandok, britek, olaszok és a kelet-közép-európai államok elégedetlen választói? Mi lehet a Macron-jelenség receptje?

Néhány nagy különbség azonnal látszik. A nyugat-európai radikális, (már csak viszonylag) új formációk és a kelet-európai szélsőséges pártok, civil mozgalmakból létrejövő új demokratikus alakulatok kivétel nélkül valami ellen jöttek létre és lépnek fel. Az En Marche viszont valamiért. Nem uszít senki és semmi ellen, csupán annyit mond, hogy másképpen kellene csinálni, és azt is felmutatja, hogy hogyan. Kiforrott kormányzási programmal szállt be az elnökválasztási kampányba Macron, s a parlamenti választásokra is kész, megvalósítható programot hozott össze az egyéves mozgalom-párt. Nem mond nemet a nemre is, nem kíván mindent szemétbe dobni, amit az elmúlt évtizedekben megvalósítottak, s nem állítja, hogy a demokratikus alapelvek fölött eljárt az idő. Nem rombolni, hanem építeni akar. És nem utolsósorban nem hülyíti a választót, nem áltatja azzal, hogy politikamentes politikát fog folytatni, nem akar politikaellenességgel politikai csatát nyerni. Az Elysée-palota új lakója egyértelművé tette, hogy egyenlő mértékben kíván a szakmai és a politikai tudásra alapozni, kormányába, parlamenti frakciójában egyformán számít a civiltársadalom szakembereire és a politikai élet személyiségeire, hogy együtt csinálják kicsit másképpen. Sem pártja, sem ő maga nem mondta soha, hogy rendezvényein nem szeretne politikusokat, pártlogókat látni, hogy soraikban nincs helyük azoknak, akik más pártok tagjai, netalán kormányzati képviselői voltak. Következetesen hirdette, hogy mindenkire, mindenféle tudásra, tapasztalatra szüksége van ahhoz, hogy egy élhetőbb Franciaországot hozzanak létre.

Jónak tűnő recept, remélhetőleg ifjú magyar mozgalmaink eddig csak nemet mondó vezetői is olvassák.