Zágráb külvárosában kevés jel utal arra, hogy épp U17-es Európa-bajnokság zajlik, ám ezek közül kétségkívül a leglátványosabb az a jól megtermett úr, aki skót szoknyában, kitűzőkkel teleaggatott fejfedőben lép be a stadion melletti étterembe.
Szeretem az utánpótlás-futballt: egyrészt azzal az illúzióval kecsegtet, hogy még bármi lehet belőlünk, másrészt visszaadja az abba vetett hitemet, hogy végső soron mégiscsak minden ember egyenlő. Nincsenek elegáns VIP-szektorok, nem állnak méregdrága autók a stadion parkolójában, a bisztróban pedig mindenki ugyanazt kapja. Én is, a mellettünk falatozó skótok és szomszéd asztalnál üldögélő Bernd Storck is.
A skót szoknyás férfi viselete autentikus, leszámítva a piros-fehér kockás – horvát zászlót idéző – sportszárat. Furcsa. Mögötte néhány magyar mezes srác érkezik a mosdóba, s dolguk végeztével kifelé indulnak, egyikük azonban megpillantja Storckot. Figyelem a pillanatot: megtorpan, arcán érzelmek egész skálája vonul át a megdöbbenéstől a csodálatig. Kirohan, hogy néhány másodperc múlva a két haverjával térjen vissza és csendesen rajongva elfoglalja a szövetségi kapitányhoz legközelebb eső asztalt.
Szoknyás barátunkkal legközelebb a lelátón találkozom, amikor hazája zászlaja előtt állva vezényelni kezdi a skót keménymagot: dudaszó, kántálás, ahogy kell. Félidőben a kockás textilbe burkolt társaság mellett visz el az utam, mire a szoknyás főkolompos angolul, jellegzetes kelet-európai akcentussal felkér egy közös fotóra. Kicsit összezavar. Hát nem skót? – kérdezem értetlenül, mire nagy nevetés támad körülöttem. Dejan – így hívják – nyilvánvalóan nem először magyarázza a bonyolult helyzetet. Tudniillik ők horvátok, de lélekben skótok. Nagyra kerekedett szememet látva folytatja: „A meccseket leszámítva a skót válogatott a létező legjobb csapat, amelyiknek szurkolni lehet. Meccs előtt és után egyszerűen tökéletes.” Magyar drukkerként magam is tudok azonosulni ezzel a szemlélettel, igaz, a hazai keménymag kissé ízesebben fogalmazott valamelyik reménytelen selejtezősorozat idején: jók ezek a túrák, csak azok a kurva meccsek ne lennének.
De hogy lesz valakiből önkéntes skót Horvátország közepén? „Végtelenül egyszerű – magyarázza Dejan – elég egyszer együtt innod a skót drukkerekkel, és máris skót akarsz lenni. Ezért alapítottuk a Tartan Army Croatiát.” Itt lehet a hiba, tárom szét a karomat: nem iszom alkoholt. Na, ezzel le is lövöm a beszélgetést. Nem tudnak mit kezdeni egy ufonautával.
A meccs 1–1 lesz, mi örülünk a majdnem biztos továbbjutásnak, a horvát skótok dudása rázendít a Csillagok háborúja főcím dalára. Odamegyek kezet fogni Dejan barátomhoz, aki láthatóan elégedett – naná, hisz véget ért aznapi szurkolói tevékenységük legkényelmetlenebb nyolcvan perce. Búcsúzóul egy szórólapot nyom a kezembe: a Tartan Army Croatia-nak szüksége van rám. Gondolom, a második félidő alatt megvitatták: noha absztinens vagyok, még én is lehetek teljes értékű tagja a skót kockás hadseregnek. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Még bármi lehet belőlünk.
