Soha ilyen elnökválasztást nem rendeztek Franciaországban. A voksolások előre megjósolhatóak voltak, a jobboldal jelöltje menetrendszerűen került be a második fordulóba, ahol az esetek többségében az ellenzéki szocialisták politikusa nézett farkasszemet vele. A kivétel 2002 volt, amikor általános meglepetésre a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen került a második fordulóba, s nem a túl színtelennek tartott akkori miniszterelnök, Lionel Jospin.
Francois Mitterrand államfőként 14, Jacques Chirac pedig 12 évig határozta meg hazája belpolitikáját. A kiszámíthatóság időszaka, illetve a politikai matuzsálemek kora azonban lejárt. Nicolas Sarkozyt nem választották újra 2012-ben, bár örökmozgónak nevezték, miután számos nemzetközi konfliktusban aktívan lépett fel, az általa ígért nagy gazdasági felemelkedés azonban nem következett be, sok honfitársát pedig fényűző életmódja és arroganciája irritált. Francois Hollande még rosszabbul végezte. Annyira népszerűtlen volt, hogy – az V. Köztársaság történetében először – nem is indult el másodízben az elnökválasztáson. Az ő nevéhez fűződik a francia szocialisták történetének legsúlyosabb válsága.
Ám nemcsak a tradicionális baloldal került mély krízisbe, a konzervatív Republikánusok is sebeiket nyalogatják azután, hogy Francois Fillon nem került az elnökválasztás második fordulójába. A párt azonban hamarabb magára találhat a szocialistáknál, ha a mérsékeltnek tartott főtitkár, Francois Baroin vezérletével megnyerik a júniusi, kétfordulós parlamenti választást.
Minősíthetetlen szavakkal illette a konzervatívok elnökjelöltjét, Francois Fillont Marine Le Pen. Utóbbi azt mondta, csak félreértették
Franciaország átalakulásának új szakasza az idei elnökválasztás. A tradicionális pártok, melyek programjai között azért nincs akkora különbség, mintha eltűntek volna, s a választók egy radikálisan európai (Macron) és egy az Unióval szakítani kívánó jelölt (Marine Le Pen) közül választhattak. Ideológiai szempontból ezért az ország történetének egyik legfontosabb voksolása volt ez.
Az a tény, hogy Marine Le Penre adta a voksát majdnem minden negyedik honfitársa, nagyon feladja a leckét Emmanuel Macronnak. Mindenekelőtt tanulnia kell az elődök hibáiból. A leköszönő Francois Hollande határozatlanságával már azelőtt elvesztette a választók nagyobb részének bizalmát, hogy egyáltalán megkezdte volna a kormányzást. Macronnak kezdettől fogva határozottságot kell tanúsítania. Már pénteken bejelentette, május közepén közzéteszi, kit nevez ki kormányfőnek.
Macron nem is élhet a nyilvánosság előtt igazi bonvivánként, s nem is helyezheti a külpolitikát a belpolitika elé, mint Sarkozy. Utóbbi úgy vélte, ha az EU motorja lesz, s közvetítőként lép fel egyes nemzetközi konfliktusokban, azzal hazája választóinál is jó pontokat szerez. Talán így is lett volna, ha nem éppen elnöksége során sodródik Franciaország súlyos gazdasági válságba. Miközben 2007-ben a költségvetési deficit a GDP 2,5 százaléka volt, ez 2010-re hét százalékra emelkedett, de Hollande elnökségének második évében, 2014-ben is elérte a 4 százalékot.
0,4 százalék gazdasági növekedést várnak 2017-re
Hollande bukását elsősorban az idézte elő, hogy képtelen volt megbirkózni a munkanélküliséggel. Sőt, ennek mértéke 2013-ban, 2014-ben, valamint 2015-ben is meghaladta a 10 százalékot, ami minden korábbinál magasabb érték. Csak 2016-ban sikerült tíz százalék alá csökkenteni, ugyanakkor a 2017-re vonatkozó becslés szerint is az év végéig 9,59 százalékra csökken, ami még mindig magasabb a 2011-es adatnál.
Ez pedig súlyos dilemma Macron számára. Valóságos varázslónak kell lennie ahhoz, hogy mindenki igényeinek megfeleljen. Ha ugyanis sikerrel akarja felvenni a harcot az erősödő populistákkal szemben, nagyobb mértékben kell csökkentenie a munkanélküliség arányát, hiszen ezáltal a Le Penre és a Mélenchonra szavazó leszakadtnak nevezett réteg is úgy érezheti, visszakerül a társadalom vérkeringésébe. Csakhogy az állami kiadások visszafogása csak úgy képzelhető el, ha állásokat szüntet meg az állami szektorban. Mintegy 120 ezer állami alkalmazott elbocsátásáról tett említést, ami ugyan elmarad a Francois Fillon által emlegetett félmilliós létszámtól, de így is magas számnak tűnik.
A Le Monde szerint az elnökválasztási kampányt az álhírek, hamis információk dominálták
Macronnak mindent el kell követnie azért, hogy ne a bankszektor „hercegének” tartsák, a kampány során folyvást ezzel vádolta Marine Le Pen. Kérdés az is, hogy elnöki beiktatása után mit tart meg az Európai Unió átalakítására vonatkozó elképzeléseiből. Vajon továbbra is ragaszkodik azon terveihez, amelyekhez az EU alapszerződését is módosítani kell? Macron nem követelhet olyat, ami nagyon távol áll Berlin elképzeléseitől, hiszen Franciaország gazdaságilag messze nem olyan erős, hogy az EU motorjává váljon. Macron csak akkor teheti ismét számottevő tényezővé hazáját az Unióban, ha szorosabban összefog Németországgal, ami egy kétsebességes Európa kialakulását vetítheti előre.
Macronnak a biztonságra is ügyelnie kell, az eltelt bő két év terrorcselekményei rávilágítottak Franciaország sérülékenységére. Tervei között szerepel a rendőrség, illetve csendőrség állományának 10 ezer fővel való emelése. Hogy milyen elnök lesz, az már az első néhány hónap után körvonalazódhat.
„Ridegszívű bankárnak”, az „elit apródjának” minősítette Emmanuel Macront Marine Le Pen. Mennyire igaz ez a minősítés? Az Amiens-ben 1977-ben született politikus, aki elvégezte Franciaország elitiskoláit, amiatt került a radikálisok célkeresztjébe, mert 2008-tól a Rotschild & Cie Banque befektetési bankára volt. Sőt, 2014-ben Koppenhágában részt vett a Bilderberg-csoport konferenciáján is, ami az összeesküvés-elméletek rajongóinak újabb ötleteket adhat.
Rendkívül tehetséges pénzügyi szakembernek tartották, amit az is bizonyít, hogy 2007 augusztusában annak a bizottságnak a tagja lett, amely azt kutatta, miként növelhető a gazdasági teljesítmény Franciaországban. A tekintélyes közgazdász, Jacques Attali javaslatára került az említett pénzintézethez is. Bár Macron 2006-2009 között a szocialista párt tagja volt, a figyelme csak a 2010-es években terelődött a politikára. Egy barátja már évekkel korábban figyelmeztette arra: befektetési bankári állása, ráadásul a Rotschildnél, aligha segíti politikai karrierjét.
Macron baloldalinak, majd szociálliberálisnak vallotta magát, aki évről évre növekvő kételyekkel tekintett a szocialistákra. 2012-ben mégis a szocialista elnök, Francois Hollande tanácsadója lett. Hollande ezzel akarta teljesíteni azt a választási ígéretét, amely szerint a pénzügyi világgal is jó kapcsolatokra törekszik. Miután a francia gazdaságot nem sikerült kimozdítania a holtpontról, 2014-ben a „csodatévő” Macront gazdasági miniszterré tette meg. Az új tárcavezető azonban olyan reformokat követelt – például a munkaerőpiac szabályozásának rugalmasabbá tételét –, amelyekkel nagy ellenállásba ütközött a szocialista kormányban. 2016 augusztusában lemondott a miniszteri tisztségről, mint mondta, új politikai mozgalmának, az En marche!-nak (Előre!) szenteli idejét. Később bejelentette, indul az elnökválasztáson. Tavaly novemberben még nem sokan fogadtak volna arra, hogy ő lesz hazája következő elnöke.
Rónai Tamás külpolitikai rovatvezető
Mindazoknak, akik mindmáig kételkedtek abban, hogy a tavalyi amerikai elnökválasztás előtt orosz részről volt kísérlet a voksolás befolyásolására, bizonyítékot jelenthet, hogy éppen másfél nappal a francia elnökválasztás előtt tettek közzé hackerek az interneten Emmanuel Macront érintő dokumentumokat. A „leleplező” anyagok a kampánystáb levelezéseit tartalmazzák (a támadást a Trend Micro nevű biztonsági cég szerint vélhetően ugyanaz az orosz titkosszolgálati hátterű hackercsapat hajtotta végre, amely 2014-ben megkísérelte „lehalászni" a magyar Honvédelmi Minisztérium email-jelszavait is).
Bár a Kreml már számos alkalommal tagadta, hogy köze lenne a kibertámadásokhoz, ha végigvesszük, mely országoknak állhatott érdekében a Macronék elleni támadás, az első helyen áll Oroszország. Már az is sokat sejtető volt, hogy néhány héttel a francia elnökválasztás első fordulója előtt fogadta hivatalában Vlagyimir Putyin Marine Le Pent. A Nemzeti Front elnöke közismerten erős orosz kapcsolatokkal rendelkezik, néhány éve több millió eurós kölcsönt kapott egy orosz banktól. (Kért volna többet is orosz pénzintézetektől, de különböző okok miatt nem kapott.)
Le Penék persze lelkesen ünnepelték a kiszivárogtatásokat, nem törődve azzal, hogy a magánszféra ellen indítottak támadást, ráadásul hírek szerint semmilyen nagy leleplezés sem történt. Ez a lelkendezés híven igazolhatja mindazokat, akik szerint a Nemzeti Front a varsói és a budapesti kormányhoz hasonlóan támadások sorát indítaná a demokrácia ellen, ha valaha is hatalomra kerülne.
Az amerikai és a francia esetből tanulhatna a többi európai ország: az oroszok általi kiberfenyegetést nagyon komolyan kell venni. Az pedig, hogy a Wikileaks elsők között közölte a leveleket, annak a jele, hogy a leleplező portál folytatja tendenciózus, a Kreml érdekeinek megfelelő lejárató hadjáratát.