„Közhelyeket kéne mondani;
ilyeneket, hogy a fák nem érnek az égig –
De hát ez így nagyon rossz vicc, Mester.
Arról volt szó, hogy örökké élünk.„
Halmai (Bányász) István
Mindig sakktáblával jöttek. Óramű pontossággal megjelentek a Lugas teraszán délután ötkor, s még mielőtt szétnyitották volna a fadobozt, s komótosan kiválogatták volna a figurákat, rendeltek két felest, kísérőnek meg egy-egy sört. Mire a pincérnő kihozta a kisüstit, kikerült az asztalra a sakkóra is. Rendes ember sakkóra nélkül el se indul otthonról. Ilyen kisvárosban bármikor oda kell ülni egy asztalhoz, áldomást inni esküvőre, temetésre, jó barát tragikus halálára, arra, hogy valakit felvettek munkába, s arra is, ha kirúgták. Inni kell nyaralás előtt, elvégre két hét nagy idő, az olyan, mint egy kisebb halál, majd aztán inni a megérkezésre, főleg, ha épségben, baj nélkül, nagyobb veszekedéseket megúszva, visszaülve délutánonként a szokásos asztalokhoz.
Asszony és gyerekek nélkül persze.
Sakkóra nemcsak partihoz, időnyeréshez is kell. Komollyá teszi a lugasbeli játszmákat, veretes munka, igazi hivatás lesz, aminek megadja a módját az ember, nem csak úgy sakkozik bele a világba, céltalanul. Otthon se muszáj sokat magyarázkodni, utóvégre az ember hóna alatt a táblával, szatyrában az időmérő szerkezettel már látszatra se kocsmázni indul. Célja komoly: gondolkodni akar, töprengeni, lefuttat fejben előre logikai útvonalakat, taktikát ötöl ki. Mit taktikát, egész stratégiát alkot! Mellékesen persze legurít néhány sört a pálinkák mellé kísérőnek, de leginkább félvállról, az ivást mellékessé téve, mondhatni zárójelben.
Évekig figyeltem a sakkozó párost, nyáron ilyen-olyan lugasokban, télen füstös helyiségek hátsó zugában. Sörben játszottak, s egyikük már száz vesztes meccsre állt. Mindig újabb és újabb partikat alkudott ki, hogy győzzön végre: szívós természet volt, nem adta könnyen magát. Nem is a sakk győzte le végül, a szíve parancsolt megálljt egy szomorú, esős délutánon.
A napokban megláttam az itt-maradottat, egy padon ült, kopaszan-őszes vagy inkább őszesen-kopasz fejjel. Előre hajolt, nem véve tudomást a körülötte zsibogókról, s mereven bámult maga elé.
Közelebb lépve láttam, okostelefont nyomogat.
Sakkozott.
Melléültem, megvártam, míg vége lesz a játszmának.
– Azt tudod, hogy az utolsó partit végül megnyerte? Vabankot játszottunk, ha nyer, elfelejtjük a száz üveg sört, ha veszít, duplázódik a mennyiség. Briliánsan játszott, minden lépésére emlékszem ma is, ha kell, fejben lejátszom bármikor – mondta aztán. Régről ismerjük egymást, filozófiatanárom volt egykor, miként a másik, a korán elment is. Hosszas körmondatokra nemigen volt szükség. Egy másik létről és dimenzióról beszélgettünk kicsit, arról, vajon tudhatjuk-e biztosan, ki van az internetes sakkvonal másik végén, s persze elég gyorsan megegyeztünk abban is, hogy a túlvilági lények minden bizonnyal tudnak sakkozni.
Főként, ha olyan angyali természetük volt, mint a minket itt-hagyottnak.
