Az optimizmus fogadatlan prókátoraként így fejeztem be legutóbbi publicisztikámat: „Éppen az az optimizmus és a mai fiatalság erénye, hogy szembe mer nézni a jövővel, míg a pesszimisták éveken át a homokba dugták a fejüket” (Szép Szó, 2017. április 22.). Megjegyzendő, hogy ez nem jelent teljes vakságot, mert a strucc sem dugja homokba a fejét, csak a földhöz szorítva, fartollait a magasba emelve akar felismerhetetlenné válni. Viszont így nem lát tovább a csőrénél, és a vakondtúrást is hatalmas hegynek véli. Ahogy az apátiában szenvedők pár hónappal ezelőttig a fideszes gumicsontokat is félelmetes szörnyeknek látták.
Tudományosabb szinten a borúlátók a „maffiaállammal” és a „magyar polippal”, vagyis a legyőzhetetlenség szimbólumaival tartották fenn az apátiát, amit már a 14-es választás előtt is demokráciát helyreállító törekvéseink legnagyobb akadályának tartottam. Ezért érveltem úgy, hogy nem a Fideszt kell legyőznünk, hanem az apátiát, de miközben a Fidesz szavazótáborát nem tudtuk megrendíteni, a mieink apátiája nőttön-nőtt.
A Momentum fiatalos lendülete, népszavazási sikere, valamint a széleskörű hazai és nemzetközi kiállás a lex CEU és a lex Soros ellen hatalmas rést ütött a nemzeti egyeduralom rendszerén, amelyet Orbánék 40 évre akartak bebetonozni. A 18-as győzelmünk most már csak választástechnikai kérdés, amelyre máshol ajánlottam megoldást (Vasárnapi Hírek, 2016. november 5.). A lényeg most az, hogy nem szabad a mostani ellenzéki lendületet megtörve teret engednünk a pesszimistáknak, nihilistáknak és a sorainkat megbontó Orbán-bérenceknek.
Nemzetrombolónak tartom azt, aki lehazaárulózza a minket gazdagító másként gondolkodókat. Viszont azt, aki például fasisztoid fajnak minősítve próbálja megfosztani népünket az önbecsülésétől még annál is rosszabbnak tartom, mint aki pénzért árulja el a hazáját, és csak az önértékelését döntheti romba. Hasonlóképpen az aktív, hitvalló pesszimistákat sem elég sajnálnunk, mert nemcsak önmagukat fosztják meg a derűlátás örömétől, és károsítják a saját egészségüket, hanem kerülnünk is kell őket. Legalábbis addig, amíg nem építjük fel az immunitásunkat az általuk terjesztett ragály ellen.
Ha már itt tartunk, érdemes megemlíteni, hogy volt, amikor a hivatásos borúlátókat, a rossz híreket, reménytelenséget, rémhíreket terjesztőket statáriális bíróságok ítélték halálra. Ma már nincs halálbüntetés, de az álhírterjesztést minden eddiginél komolyabban kell venni, mert ipari méreteket ölthet az interneten, pláne ha állami szinten űzik. A legeklatánsabb példa erre az, hogy Putyin képes volt befolyásolni az amerikai választásokat.
Legyőzve az eddigi apátiát, végre nálunk is egyre többen kezdik átlátni az orosz befolyás mértékét és szerepét, többek között a média bekebelezésében és manipulációjában. De azt például még kevesen értik, miért volt szükség a Népszabadság munkatársainak puccsszerű kizárására a szerkesztőség épületéből, miután már átvitték a számítógépeiket és a jegyzeteiket régi-új irodáikba. Ennek csak egy okát láttam, mint megírtam az Amit a puccs előtt a madárkák hallottak című publicisztikámban (Vasárnapi Hírek, 2016. október 15.): a Fidesz emberei így teremtettek alkalmat rá, hogy a jóhiszeműen otthagyott dokumentumaikat átvizsgálják, és kiderítsék, kik állnak a feltételezhető kiszivárogtatások mögött. Ami annyit jelent, hogy a lap pár munkatársa nagyon közel kerülhetett ahhoz, hogy feltárja, valójában mi rejlik Orbán legfőbb, mondhatni rögeszmés elkötelezettsége, a keleti nyitás mögött. Az apátiából ébredők csak most kezdik felismerni a Putyin–Orbán-paktum vakondtúrásait, gumicsontjait, de a látható végcéljával mintha még most sem mernének szembenézni. Pedig napnál világosabb, még az időzítés is: Orbán most csak az időt húzza, és megpróbálja az orránál fogva vezetni Brüsszelt, amíg megtört népét 2020 táján kiléptetheti az EU-ból. Erre akkor lesz a legjobb lélektani pillanat, amikor 2020 táján erősen elapadhatnak uniós pénzek, de maradnak a befizetések.
Persze Orbán nem egy elárvult ország messiása akar lenni. De ez a veszély nem is fenyegeti, hiszen már tárt karokkal vár rá a Nagy Medve, így Orbán alapító tagja lehet az Eurázsiai Föderációnak! Az Európa szívében álló bástyának lehet várkapitánya, meg persze a Budapest–Moszkva–Teherán-tengely nyugati csapágya. Érdekes módon éppen most olvashattuk, hogy Semjén Zsolt Teheránban, a kiépülő tengely másik végén tárgyalt Ali Akbar Szalehivel, annak az iráni atomenergia-ügynökségnek a vezetőjével, amely sikeresen félrevezetett a nyugati világ legképzettebb nukleáris szakértői közül nem is egyet. Semjén aligha tudná felfogni, hogy Putyin azért osztotta ránk az együttműködést Iránnal ezeknek a 25 megawattos atomreaktoroknak a fejlesztésében, mert ha az övéi vállalnak közvetlen szerepet benne, a szabad világban azonnal félreverik a harangokat, hiszen az elterjesztésükkel közepes méretű városokat egyedileg is sakkban lehet tartani.
Most, hogy népünk kezd megszabadulni az apátia okozta bénultságból, ideje, hogy túllássunk Orbán Viktor régen „ruszkik haza”, ma „ruszkik Paksra” című, egyre zavarosabb, köpönyegforgató kettősbeszédén. Hosszú távon pedig nem elég, ha leputyinpincsizzük őt, bár ez segíthet abban, hogy akik eddig legyőzhetetlennek tartották, végre belássák: Óz függönye mögött nem a magyarban meghonosodott „csodák csodája” áll, hanem egy magát nagy hatalmú varázslónak képzelő, szánalmas figura. Ideje, hogy Dorothy kutyuskája lerántsa róla a leplet.
Be kell látnunk: az ilyen összefüggések keresése az emberi elme természetes ön- és társadalomvédelmi tevékenysége. Az pedig, hogy a legracionálisabb értelmezéseket is sokan összeesküvés-elméletként hárítják el, nem más, mint a pesszimisták védekezése – „úgysem tehetünk semmit” – az ellen, hogy a lelkiismeretük esetleg tettre késztesse őket. Az optimista azért nem merül el a borúlátás miazmájában, mert hajlandó teljes nyitottsággal következtetni a jelenből a jövőbe, és szembenézni mindazzal, amit ott lát.
