Emlékszem arra a délutánra, amikor 1956 novemberében a szüleim felöltöztettek a legmelegebb ruháimba, becsomagolták a háborúból megmaradt két vulkánfíber bőröndünket, leültünk a konyhaasztal körül, és csendben vártunk. Mit tudtam én, kilenc évesen, miért az a feszültség, miért rezzenek össze a szüleim minden hangosabb lépésre, ami behallatszik az ablakunk előtti körfolyosóról.
Aztán kopogtak. Odakint egy kalapos, bőrbekecses ember állt, és mondta apáméknak, hogy siessenek, mert a kocsi csak öt percet várhat, még három családot kell felvenniük, aztán indulnak Bécsbe. Apám felállt, halkan krákogott, anyám nem mozdult. Lehajtott fejjel ült.
- Ne menjünk, Gyuri! – nézett fel apámra. – Nem tudom itthagyni a szüleimet. Ki fogja gondjukat viselni, ha mi elmegyünk?
Apám szólt a bekecsesnek, hogy mehetnek tovább, aztán kicsomagoltuk a koffereket, és itthon maradtunk. Apám szerint kalandvágyból, mert beleugrani a forradalom utáni beláthatatlan jövőbe kalandosabb vállalkozásnak tűnt, mint disszidálni Nyugatra. Egy-két évvel később a nagymamáék betegek lettek és egymás után kiköltöztek a temetőbe.
Innen nézve talán rossz döntés volt akkor, onnan nézve igaza volt anyámnak.
Néhány éve az én gyerekeim életében is volt egy-egy este, amikor a párjukkal leültek a „konyhaasztal” mellé, a maguk „csomagjaival”. Most mindketten Európa más-más országában élnek, Budapesttől 1500 kilométerre. Egyikük sem kért a „kalandból”, ami a maradást jelentette volna. Nem volt kedvük beleugrani abba a „sötétbe”, ami – ha nem történik valami fordulat - erre az országra vár.
Innen nézve minden rendben van. Legalábbis azoknak, akik beérik annyi információval, amennyit megoszt velük a kormány. Ha beérik azokkal a hírekkel, amelyeket a hivatalos rádió- és tévéállomások közölnek. Ha elhiszik, amit a kék plakátok sugallnak. Ha úgy gondolják, hogy tényleg meg kell állítani Brüsszelt. Ha komolyan veszik, hogy az Unió minden családhoz be akar telepíteni egy potenciális terroristát. Ha meg sem fordul a fejükben, hogy mindez hazugság is lehet.
A gyerekeim azt mondják, európainak lenni felemelő érzés. Ezt még idehaza megízlelhették. 2004-ben boldogan ünnepelték a Hősök terén, hogy végre európaiak lettünk. Emlékszem, milyen büszkék voltak, amikor a malagai repülőtéren először léphettek be Spanyolországba a „belföldieknek” fenntartott kapun, és elég volt csak lezseren bemutatni a személyi igazolványt az autókölcsönzőben.
De 2010 után szerintük „megromlott” itthon a levegő, nem tudták megemészteni a magánnyugdíj-pénztári megtakarításaik lenyúlását, az ország nevéből is kitörölt „köztársaságot”. A minden intézmény „nemzetiesítését”. Az erőszakosságot. Ők már európaiak akartak lenni. Ott akartak élni, ahol mindenki annyira viheti, amennyire a felkészültségéből és a tehetségéből telik, ahol nem cimboraság ad esélyt a boldogulásra, és az embereket nem a vallásuk vagy a bőrszínűk szerint ítélik meg. Nem értik a civilüldözést, a sorosozást…
Mi maradtunk, ők elmentek. Mostanában azt kérdik: innen nézve rendben vannak a dolgaink? Mert onnan nézve…
