Bob Dylan, aki ötven év alatt többet elért, mint amit zenész elérhet, hetvenöt évesen is folytatja évtizedekkel ezelőtt kezdett soha véget nem érő világkörüli turnéját. Hetekkel ezelőtt a sorozat európai szakasza stockholmi állomással kezdődött, ahol az egykori ellenkultúra legendás alakja – sajtónyilvánosság nélkül – végre átvette az irodalmi Nobel-díjat, amelyet kezdetben meg sem köszönt, s amelynek átvételére először kolléganőjét, Patti Smitht küldte.
Dylan hétfő este Antwerpenben lépett fel. A városközponttól távol eső, riasztóan kietlen és nem túlságosan tiszta területen tíz éve álló Lotto Arena körülbelül ötezer-kétszáz ember befogadására alkalmas. Csakhogy, mivel minden jegy elfogyott Bob Dylanre és bandájára, a szervezők állójegyeket is meghirdettek. A költői dalszövegek atyja ujjongó tömeg elé sétált ki a színpadra. Mivel egyszer sem szólította meg közönségét és zenészeivel együtt érkezett, volt néző, aki csak késve realizálta, hogy a hat-hét férfi közül a jellegzetes, karimás kalapot viselő alak a fontos.
Dylan saját, himnusszá nemesedett dalait a country sztárok hatvanas évekbeli színpadképéhez igazított, reflektorokkal körbeölelt színpad szélén álló zongorája mögül énekelte. Habár hangi lehetőségei egyre korlátozottabbak, a régi nagy számok – Tangled Up in Blue vagy a Don’t Think Twice, It’s All Right – és az ezredforduló utáni dalai – Early Roman Kings, Duquesne Whistle – is nagyon jól szóltak. Noha akadtak csúnya énekbeli megoldásai, voltak sorok, amelyek kivételesen szépen zengtek senkiéhez sem hasonlítható, rekedtes hangján.
Robert Allen Zimmerman, alias Bob Dylan egész életében szándékosan szembe ment a konvenciókkal, s idei Triplicate nevű háromcédés albumával is sok fejtörést okozott rajongóinak. Az új album kizárólag feldolgozásokat tartalmaz, a második világháború körüli évektől a hatvanas évek közepéig eltelt időszakból. Ha a Like a Rolling Stone, a Hard Rain’s A-Gonna Fall Dylan-je Sinatra vagy Nat King Cole dalait énekli, az mindenképpen beszédes. Jelentheti azt, hogy vénségére elment az esze, és azt is, hogy szeretne tisztességesen és nem forradalmárként kimenni az életből. Leginkább viszont arról lehet szó, hogy úgy gondolta, itt az ideje egy újabb radikális arculatváltásnak, amely teljesen felülír mindent, amit eddig felépített. Megkapó, amikor a színpad közepére slattyogva magához ragadja és megdönti az állómikrofont, majd elbúgja-elzümmögi az Autumn Leaves vagy a That Old Black Magic sorait. Azonban bár úgy énekli őket, mintha sajátjai lennének, sehol nincsenek azokhoz a protest- és ikondalokhoz képest, amelyeket nagy kifejező erővel, gyakran sanzonszerűen ad elő.
Mégis, Bob Dylannek hatalma van közönsége felett: az ülőhelyét extázisban elfoglaló harmincas és a nála harminc évvel idősebb is stadiont rengető tapsviharral és ovációval búcsúztatta a két órás koncert végén.
