Ha a Brexitnek nem lennének olyan súlyos következményei az Európai Unióra nézve, mint amilyenek – több mint 10 milliárd euró esik ki az EU költségvetéséből –, s ha az Egyesült Államok politikája nem határozná meg döntően a világpolitikát, akkor azt mondhatnánk, hogy az Európai Unió hálás lehet a briteknek és az amerikaiaknak, hogy az EU-ból való kilépésre, illetve Donald Trump elnökké választására voksoltak. Azóta ugyanis sorban szenvednek vereséget az illiberális állam képviselői, kezdve a tavaly decemberi osztrák elnökválasztással, folytatva a márciusi holland parlamenti választással, most pedig a francia elnökválasztással, amelyen Emmanuel Macron két százalékkal előzte meg Marine Le Pent.
A magyar kormányfő 2014-es tusnádfürdői beszéde óta vetíti előre az illiberalizmus európai győzelmét. Való igaz, a menekültválság az ő malmára hajtotta a vizet, több országban a felmérések szerint élre kerültek a szélsőjobboldali populisták. Csakhogy miniszterelnökünk nem bizonyult túlságosan jó jósnak, alábecsülte az európaiak demokrácia iránti elkötelezettségét. Nem győz az illiberális ideológia, s nem is fog, mert a fiatalok többsége már európai állampolgárként nőtt fel, egy francia diák például ugyanúgy otthon érezheti magát Berlinben, mint Párizsban.
A francia elnökválasztás első fordulójának eredménye is megerősíti a trendet: a józanul, európai módon gondolkodók kezdenek ráébredni arra, össze kell fogniuk, hogy megőrizzék azokat a vívmányokat, amelyek eddig oly természetesnek tűntek számukra. Bár Emmanuel Macron 24 százalékos eredménye nem világrengető, de nagyon fontos üzenet Európa számára, hogy a szociálliberális, az európai integrációt elmélyíteni kívánó jelölt már az első fordulóban maga mögé utasította a szélsőjobboldali Le Pent.
Ez volt az első olyan voksolás az unióban, amikor ugyan súlyos vereséget szenvedtek a tradicionális pártok – a szocialista Benoit Hamon és a Republikánus Francois Fillon együttesen még a 30 százalékot sem érték el –, a választók azonban nem a szélsőségeseket választották helyettük, hanem egy olyan jelöltet, aki a hagyományos politikai erőknél is hevesebben követeli: a nemzetállamok mondjanak le szuverenitásuk egy részéről azért, hogy még jobban elmélyítsék az uniós integrációt. Ahogy Macron fogalmazott, a hazafik elnöke akar lenni, s nem a nacionalistáké.
A francia választás megmutatta: az európai eszmeiségnek nemcsak múltja van, hanem jövője is, s nem avítt frázis, ha egy párt a szolidaritás, a demokrácia és az európai eszmeiség elmélyítésének jelszavával kampányol. Ahhoz azonban, hogy a választók fogékonynak legyenek ezen üzenetek iránt, s újra felismerjék jelentőségüket, elengedhetetlen, hogy hiteles arcok közvetítsék őket.
Franciaország várhatóan megmenekül attól, hogy olyan erő kerüljön hatalomra, amely számára mit sem jelentenek a demokrácia alapszabályai, a fékek és ellensúlyok rendszere. Emmanuel Macronnak azonban – ha elnökké választják – megoldást kell találnia a szélsőjobbra szavazók gondjaira. Munkahelyeket kellene teremtenie, illetve növelnie kell az emberek biztonságérzetét. Nem könnyű feladat, de nem is reménytelen.
