Recsk, Ózd, Lyukóvölgy, Farkaslyuk, Borsodnádasd: észak-magyarországi bányásztelepülések, amelyekben néhány évtizedre beköszöntött a jólét, majd amikor nemzet-, vagy piacgazdasági okokra hivatkozva bezárták a munkát adó bányát, megállt az élet. A szerencsés kevesek korkedvezményes nyugdíjba mentek, a még kevesebb „ügyesek” privatizálták – vagy egyszerűen ellopták – amit lehetett. A többség azonban utcára került, mert a speciális vájár, aknász végzettséggel, tapasztalattal a környékéken nem rúghatott labdába: nem volt másik bánya, ahová átjelentkezhettek, másik táró, ahol fúrhattak, vájhattak volna.
Az Eger és Ózd között, festői dombok mögött megbúvó Egercsehit is a bánya tette naggyá. A községházával szemben mementóként felállított üres csille, a falu központjában vasajtókkal lezárva, mélabúsan ácsingózó hajdani mini-villamoserőmű – a „Centrálé”, amelyik a közeli bélapátfalvi cementgyárat is ellátta árammal hajdanán –, vagy épp a belülről csupaszra lepusztított, kitört ablakokkal pöttyözött háromemeletes volt fürdőépület, a plafonokról furcsa ritmusban lelógó vezetékekkel, mind-mind egy hajdan virágzó, s a polgárosodás útjára lépett majd onnan letaszított tisztes munkásvilágra emlékeztet. Ez az új-telepi rész, a bányászlakások, közjóléti épületek világa. Az ó-faluban málladozó, a vállalkozás elindítójáé volt Beniczky-kastély tovább komorítja a képet: a korai kezdetekről mesél, egy álomról, ami egy ideig valósággá lett, aztán szétfoszlott.
A szerencsés kevesek korkedvezményes nyugdíjba mentek
A bánya indulására már nem emlékezhetnek a mai „utolsó bányászok”, akik valamennyien elmúltak már hetven-nyolcvan évesek. Balogh Jenő, Nagy Gusztáv, Barta János, Kelemen Károly, Utassy Antal vájárok, Bakos Albin fővájár, Ökrös Imre műszaki vezető, valamint két asszony, Nagy Istvánné, és Ökrös Imréné az ötvenes években került ide, s innen ment kényszerű nyugdíjba. Velük beszélgetettünk arról, miért nem tudja feldolgozni a falu több mint negyedszázada a bánya bezárásából adódó anyagi és lelki veszteséget.
Legtöbben tanulókánt kezdtek itt: három napot jártak iskolába, s három napot dolgoztak már tizennégy évesen. Legényszállón laktak, s eleinte tizenkét órákat melóztak: csak az ötvenes évek közepén változott meg ez a munkarend, s tértek át a nyolcórás munkanapokra. A bánya hideg volt és nyirkos, miként egyikük fogalmazott: „szén van, por van, sár van, de levegő az nincs”. Sokan nem érték meg a nyugdíj-korhatárt: a faluközpontban szürke gránittábla őrzi annak a hatvankét bányásznak nevét, akik munka közben, balesetben vesztették életüket. Mások az úgynevezett „bányász-tüdővészben”, szilikózisban hunytak el fiatalon. S van, aki rejtélyes módon, váratlanul, ok nélkül: mintha a bánya bezárásába halt volna bele. Az idős bányászok máig hurcolt sérelme, hogy a bánya bezárásának napján egyetlen főnök, vagy „nagy ember” sem volt ott mellettük. - Feljött az utolsó csille az aknából, a bányászzenekar elhúzta a bányászhimnuszt, és mindenki sírt – idézik fel a végnapokat, s közben most is többen elsírják magukat.
Akinek volt némi érzéke a valósághoz, az már korábban is sejthette: a bányát nem a termelékenysége vagy gazdaságossága, hanem a szocialista rendszer tartja életben. Egercsehiben már a hatvanas évektől kezdve nem termeltek nyereséggel kőszenet, noha a vizsgálatok szerint 15 millió tonnányi szénvagyon rekedt a föld mélyén, miután betömték az aknajáratokat, s átadták a tárókat a talajvíznek. Sokan ma is emlékeznek rá, hogy Kapolyi László akkori ipari miniszter a nyolcvanas évek végén helikopterrel (!) látogatott el Egercsehibe, megnyugtatta az embereket, hogy fennmarad a bánya, majd néhány hónappal később már a bezárásról érkezett a hír.
Azt még a nyugdíjas bányászok is elismerik: Egercsehi térségében csak drágán és körülményesen lehet kinyerni a kőszenet, a domborzati viszonyok miatt ugyanis egyre mélyebbre és mélyebbre kellett ásni, hogy a kívánt réteget elérjék. A tartósan veszteséges működés ellenére a hetvenes-nyolcvanas években „dübörgött a jólét”, s mesterségesen pumpálták bele a pénzt a vállalkozásba. Az alapbéren felül különböző ösztönzőket kaptak a munkások: a fizetésük harminc százalékát földalatti pótlékként írták jóvá, plusz tíz százalékot kapott a lőmester és a csapatvezető, a délutános műszakért 5, az éjszakaiért 10 százalék többlet járt. A bánya megszűnésekor, 1990 elején 18-22 ezer forintos bérekkel szereltek le jó néhányan: ekkoriban egy évtizedek óta dolgozó óvónő vagy tanár ennek legfeljebb felét vitte haza. Sokan ingyenesen szolgálati lakást kaptak, a rezsiért sem kellett fizetni. A bér mellé természetbeni juttatásként évente 72 mázsa szén jutott a dolgozóknak: ez bőven fedezte a saját fűtési igényüket, a felesleget pedig lovaskocsival bevitték Egerbe, s ott pénzért vagy borért eladták.
Nemigen találnánk Egercsehiben olyan hajdani bányászt, akinél nincs otthon valamilyen ereklye, régi bányalámpa, jelvényes bot, vagy legalább egy darab kőszén. Ökrös Imréné például magával vitte a ruharaktár-, és fürdő utolsó jelenléti ívét: ebben vezették, hogy ki, mikor, milyen váltás ruhát adott le. Férje sorra hordja elénk a padlásról a régi lámpásokat, sisakokat, s azokat a kis „emlékeket”, amelyet saját maga esztergált, s adott át jubiláló társainak.
Ökrösék környezete „kicsiben” leképezi azt is, miként forgácsolódott atomjaira egy hajdan boldogabb közösség. A családfő mutatja a villamoserőműhöz közeli kis kocsmát, amelybe munka után be-betértek egyet fröccsözni a tárókból feljövő bányászok: akkoriban senkinek se kellett egyedül ücsörögni az asztalnál. - Régebben senki se sietett azonnal haza, beültünk, beszélgettünk, barátkoztunk, megismertük egymást. Voltak focimeccsek, működött kézilabda és tekecsapat. A kultúrházban minden hétvégére szerveztek programot, még Latabár Kálmán is eljött ide egyszer. A moziban hetente háromszor volt előadás: a vonat Mónosbélig hozta el Egerből a tekercseket, majd onnét a szénszállító kötélpályákon lévő csillék egyikére tették azokat, s így érkeztek meg a filmek Egercsehiig.
Ma már az errefelé utazó nem látja a levegőben sem a csilléket, sem a vezetékeket: beolvasztották vagy ellopták azokat. Mónosbélben ipari műemlékként még ott van a fából készült, többszintes szénrakodó állomás, de évek óta rogyasztja az idő, s félő, hogy egyszer csak összedől.
Az a generáció, amelyet a bánya edzett szíjasra, nem mobilis: bármennyire is csökkent a megvásárolt vagy épp saját kézzel felépített bányászlakások, házak értéke az utóbbi időben, még mindig elegendő vagyonnak számított ahhoz, hogy egyfajta kapaszkodóként megőrizzék és vigyázzanak rá – vagyis ott maradjanak egy pusztuló faluban. Az utánuk következőket már nem kötötték ide a bányász-emlékek, a hajdani legendákból pedig csak a megkopott öregembereket, öregasszonyokat látták maguk körül, ami nem elég ok a maradásra. Tovább is állt a mai húszas-negyvenes korosztály hetven-nyolcvan százaléka. Zömük a fővárosig vagy a Dunántúlra „futott”, jócskán akadnak azonban olyanok, akik meg sem álltak egészen Amerikáig: onnan küldik haza a fényképes karácsonyi lapokat, hogy jól vagyunk, a gyerekek még beszélnek magyarul, bár Petőfi verseibe, Kosztolányi novelláiba beletörik a megértés bicskája.
Kovács András, a falu polgármestere 16 éves volt, amikor bezárt a bánya, de az ő szívében is él valamiféle sajátos nosztalgia az akkori idők után. Pedig amúgy két lábbal a földön járó ember. Az egri tűzoltóságnál dolgozott korábban, s csupán a szolgálatot függesztette fel a polgármestersége idejére, de állományban ott maradt: az legalább biztos munkahely. Másodállásban méhészkedik és juhokat tart, mert szerinte egy keresetből ma már nehéz megélni ezen a vidéken.
- Az emberek jól éltek a bánya idejében. Lovaskocsival hordták ki a szenet, jött Puci bácsi, s házhoz vitte mindenkinek. A bányásznapokon anyám hétvégente kézen fogott, s mentünk ki a piacra, bútort nézni – egyáltalán nem volt szokatlan, hogy valaki ilyenkor vette meg az egész hálószobagarnitúrát. Talán nem voltak nagy igényeink, de úgy emlékszem, mindenre jutott pénz, s elmehettünk mindenhová, ahová akartunk. A bányászok társadalmi munkában felépítettek egy üdülőt a Balatonnál, s oda akár két-három hétre is lemehettek a családok – mondja.
Az üdülő ma is megvan, most az iskola használja. Kovács András szerint az is nagy szó, hogy egyáltalán van nyolc osztályos iskola a faluban, sőt, óvoda, posta és takarékszövetkezet is. A környék csendes, a természet magával ragadó. Ám hiába, ha az itt élők a mai településképet folyton a virágzó bányászfalu torz tükörképével vetik össze, s ez megkeseríti a mindennapjaikat. Igaz, a továbblépés nem is olyan könnyű. Bármerre néznek, minden pusztuló épület, minden ottfelejtett felirat, s minden műtárgy, amit korábban használati tárgyként kezeltek, erre a letűnt, boldogabb világra emlékezteti őket.
(Az írás az interneten áprilisban újraindult Tekintet című folyóirat első számában megjelent szociográfiai riport szerkesztett, rövidített változata.)
