Anyám nővérének a férje (keresztszüleim) nyolc teljes éven át udvarolt Máriának, amíg elvehette. Engem úgy tanítottak, hogy abban az időben (30-as évek) ez teljesen normálisnak számított.
Történetem hőseiben - a fiamban és a feleségében – az a rendkívüli, hogy ők 10-11 éves koruk óta ismerték egymást, s mint említettem volt, évről évre együtt nyaraltak velünk. Ehhez képest Laci 29, Viki 28 éves volt már, amikor egybekeltek. De ez a 18 év nem udvarlással telt el, habár… És ez a habár a lényeg, mert mint utóbb kiderült, azért idővel intimebb kapcsolat alakult ki közöttük egyszerű barátkozásnál. Mi - bár inkább a magam nevében beszélek - nem tudtunk semmiről. Legfeljebb arról, hogy a két gyerek együtt jár fallabdázni, mindketten kétszeres ifjúsági bajnokok és válogatottak lettek, s utaztak együtt külföldi versenyekre is. Nem maradtak közömbösek egymás iránt. (A fallabdába mi, szülők avattuk be őket. Az elsők között voltunk Magyarországon, akik ezt a squash-nak nevezett sportot űzték. Egyébként mind a ketten jól teniszeztek.)
Vikit 17-18 éves korában nem lehetett nem észrevenni. Gyönyörű, sudár nővé nőtte ki magát, szép keblekkel, remek alakkal (amely mindmáig megmaradt); az általában nagy nyaralótársaság középkor felé tartó tagjainak csorgott a nyáluk, ha ránéztek. Például a török túránkon, egy hajóúton. A menyem kikotyogta nekem, a tudatlannak, hogy Lacival már akkor hosszú sétákra indultak - magyar fordításban: megszöktek a társaságtól - és ismerkedtek egymás ajkaival.
A tudatlanság gátja akkor szakadt át, amikor Viki édesanyjának születésnapján társasági bulit rendeztek Nagyék, és ők ketten eltűntek. Keresésükre indultam és a ház második szintjén megtaláltam a kis Katikát, Viki húgát, aki ott állt a nővére lakrészének ajtaja előtt és közölte: „tilos a bemenet!”. Akkor hirtelen mindent megértettem. Lementem, és mondtam a nejemnek, hogy „azok” zárt ajtó mögött szórakoznak – nem a hátunk mögött hanem a fejünk felett. Később megjelentek, pókerarccal. Laci szokás szerint egy kicsit se mesélt nekünk arról, mi történt az ajtó mögött. (Na mi?)
Az új szakasz bevezetője az volt, hogy kerestük Lacit Vikiéknél, de a mama válasza az volt, hogy Lacit nem látta, Viki meg a barátnőjénél alszik. Laci lakásában - a szomszéd házban, szemben az én összes ablakommal - sötétség volt, napirendre tértem a dolog fölött. Egészen addig, amíg egy este egy sötét árny nem suhant a ház bejárata felé - Viki lepelbe borított árnya. Felismertem. És ez többször megismétlődött. Leskelődtem szombat esténként. Láttam, hogy a kapu felől ugyanaz az árny vizslatja a mi lakásunkat, majd sebesen útnak indul Laci lakása felé. Kiderült utóbb, hogy a barátnő, akivel Viki állítólag elment bulizni, majd nála aludt, hajnal és nagy távolság lévén, nem is létezett; az éjszakákat Viki Lacinál töltötte. Hogy miért próbáltak bennünket - ide értendők Viki szülei is - átverni, rejtély.
Persze a szerelmi viszonyt nem lehetett örökké titokban tartani. Vallatni ugyan Lacit – aki akkor már félig-meddig vezető beosztásban volt annál a reklámcégnél, amelynek ma a CEO-ja – nem lehetett, nem is szoktunk hozzá, de egy szép nap már úgy jelentek meg egy családi összejövetelen, mint valóságos pár. Kézenfogva. Látni- és tudnivaló volt, hogy ebből bizony házasság lesz. A teniszkvartettben (Viki apja, Kaplár, szegény Wolff Péter és én) a parti utáni szokásos kocsmázás idején ez állandó téma lett. Különösen Wolff Peti, isten nyugosztalja, találta epés megjegyzésekre méltónak, hogy egy család leszünk Nagyékkal. Gábor meg, akinek mint említettem, remek humora volt, egyszer azt találta mondani: ha ezek ketten összeházasodnak és gyerek lesz, aki rád hasonlít, akkor „beleköpök a babakocsiba”. Én meg kitörlöm – mondtam. Mindenki könnyesre röhögte magát azon, hogy Gábor nem akar egy „kis Aczélt” – ám ő szokás szerint mindent feláldozott egy, akár durvára sikeredett poénért. Ezek kétpercenként lökődtek ki belőle. Ha a rovásomra kellett élcelődni, az energiái megsokszorozódtak. (Egyébként egy pillanatig se gondolta komolyan, hiszen imádja az unokáit, és Máté vészesen hasonlít rám.)
2004-et írtunk. A család templomi esküvőt akart. Elszaladtam régi barátomhoz, Kozma atyához (az NDK-s menekültválság idején jöttünk össze, ő a Máltai Szeretetszolgálatot vezette, itt a szomszédban), aki azt mondta, ő szívesen összeadná a gyerekeket, de a Zugligeti templom plébánosa féltékeny rá, és nem engedi be. Hm. Megkerestem másik barátomat, az azóta elhunyt vagabund (Lipp) László atyát, aki viszont azt mondta, csak Gazdagréten tud bennünket fogadni. Oda viszont nem megyünk – ezt én mondtam. Lett az egészből polgári esküvő a gödöllői kastélyban, fogadással egybekötve. (Ez volt rákbeteg Szabó Iván rokonom utolsó nyilvános szereplése.) Szép pár voltak, ahogy mondani szokás. Este, viszonylag szűk körben, került egy jó vacsora (plusz tánc) László Árpi „Spoon” névre keresztelt hajóján, másnap pedig a pár saját lakásba költözhetett kb. 500 méterre mitőlünk. Nem indultak rosszul, Laci mászott felfelé a cég ranglétráján, Viki egy utazásszervezőnél dolgozott. Csak a gyerek - az unoka - az nem akart jönni. Se 9, se 18 hónapra. Sokat kínlódtak, a menyem nem kímélte magát a „lombikozással”, míg végre megszületett az első, Máté. Aztán a második is, Ádám. Őszintén mondom, remekbe szabott kölykökké nőtték ki magukat, bár homlokegyenest ellenkező jellemmel. Az egyik nyuszi, a másik agresszív. Ma már nagyok, iskolába ill. óvodába járnak, és azon a szubkultúrán nevelkednek (táblagépek, videók), amelyet én szívből utálok. Laci fiamból meg példás családapa lett, nem is sejtettem, hogy a család ennyire fontos lesz neki. Mindenről gondoskodik. Vikiből meg valósággal árad a szeretet és a gondosság; mindkét fiú nagyon anyás. Egyetlen dolgot nem örököltek az apjuktól: a gasztronómia szeretetét. Finnyásak, 2-3 étel van, amit szeretnek, tészta, rántott hús. Máté azonban répán és uborkán is elélne, félig-meddig vega. Az öccse viszont két pofára tudja zabálni a húst, miközben a báty gondosan kilökdösi a gulyásból a húsdarabokat. Ennek dacára: Mari, a feleségem valósággal szerelmes belé. Nézem őt, és látom, hogy a nagymama szerepen kívül olykor majdhogy megszűnik számára a világ. Már nem anya, csak nagymama. Hetvenen felül megengedheti magának. Én nem vagyok példás nagypapa, bevallom. Lehet, nem értek a gyerekek nyelvén, ahogy az apjuk mondja, némiképp szemrehányóan. (Vége)
