Az 1945 című film sűrű és ütős, mint egy görög dráma. Egyetlen nap alatt játszódik, néhány hónappal a háború után. Egy nyári napon a vonat két fekete ruhás idegent hoz a kis faluba. Az idegenekkel két láda is érkezik, felrakják egy lovas kocsira és elindulnak mögötte a falu felé. Némán, gyalog kísérik a szekeret végig a hosszú úton. A történet végén ugyanazon az úton indulnak vissza, már szekér nélkül a vasvillával, ásóval-kapával felfegyverkezett néma falusiak között. Végül felszállnak a vonatra, amely sűrű, fekete füstöt eregetve kipöfög az állomásról. Csak a fekete füst marad utánuk a szürke magyar égen. Ez a befejezés a magyar filmtörténet egyik legmegrázóbb pillanata, miközben távolról felhangzik a zsidó liturgia ismert, fájdalmas dallama, a Kol nidre.
A fekete ruhás férfiak érkezése és távozása között a film balladai sűrűséggel beszéli el, miként vetkőzik ki magából fokról-fokra a falu népe. A félelemtől, a dühtől, a rossz lelkiismerettől, a kapzsi birtoklásvágytól és az elkövetett bűn leplezésének indulatától. A fekete ruhás férfiak ugyanis ortodox zsidók. A falu megrémül attól, hogy akiket alig egy évvel elhurcolásuk után már elpusztultnak hittek, most – mint a filmben elhangzik - „visszajöttek”, mert „ezek mindent túlélnek”. Futótűzként terjed a hír, hogy vissza kell adni az értékeket, amelyeket a faluból elhurcolt zsidók vagyonából egymás között már szétosztottak. Török Ferenc Szántó T. Gábor novellája alapján készült filmje páratlan erővel, szavak nélkül mondja el, miként gyűlik a gyűlölet és a harag a két zsidó férfi ellen. Az 1945 ettől a mesterien sűrített drámától lesz a régi bűnökkel való szembenézés fontos és súlyos filmje.
Török olykor egészen finom nüanszokra figyelő rendezői eszközei megkapóak, Ragályi Elemér erőteljes fekete-fehér képeinek balladisztikus hangulata arról is beszél, amiről a szavak hallgatnak. A lópaták ritmikus koppanása, a két férfi néma vonulása időről-időre betör a felbolydult falu életébe. A minimalista zenével aláfestett képi-hangi világ remegő feszültséggel tölti fel a történetet. Lépésről-lépésre feslik fel a közelmúltat érintő titok, sorsok és drámák, az egyén bűne és a korrupt cinkosság, amely átszövi az falut. Mindenki benne van - a jegyzőtől a papig, a csendőrfőnöktől az állomásfőnökig, a szolgálatkész falusiakig.
A film hatásosan ütközteti a profi módon egymáshoz illesztett jelenetek ellentétes hangulatát. Ahogy némán halad a szekér, amelynek úti célját s a két zsidó férfi szándékát csak nem sokkal a befejezés előtt ismerjük meg, úgy fokozódik az ablakokból leselkedő félelem és robbanni kész indulat a falusiakban. Az előtérben pedig esküvői készülődés folyik, szerelmesek kavarognak, hűtlenség és családi dráma zajlik, kapcsolatok lepleződnek le, kocsmai pletykavásár folyik. Török erős drámai érzékkel egyetlen figurát emel minden esemény középpontjába. A szálakat biztos kézzel mozgató jegyzőtől indulnak a múlt elévülhetetlen bűneinek eredői, de vasmarokkal ő irányítja a jelen események szálait is.
A színészi jelenlét kivételesen erős a filmben. Kiugró Rudolf Péter alakítása. Zseniálisan építi fel a velejéig romlott jegyző figuráját. A mosolya, a tar koponyája, a pöffeszkedő járása a mindent leuraló kiskirályé. Rudolf ennek a zsírfejű, nyájas kisführernek a megformálásával magasabb színészi kategóriába lépett. Mellette a néma szereplők csodáját látjuk. Angelus Iván egyenes hátú, zárkózott tekintetű öreg zsidója a megtörhetetlen méltóság és a kimondhatatlan gyász példája, míg Székely B. Miklós barázdált arcú szekerese az emberség semmivel nem helyettesíthető melegét hozza a filmbe.
Megindító, szép, fontos film.
