A zöld-fehérek korifeusának javallható, hogy mielőbb kezdje tanulmányozni a nála jóval alaposabb klubkrónikás Nagy Béla műveit; megannyi újdonságot talál majd bennük. Sőt meglehet, számára minden oldal nóvum lesz azokból a könyvekből, de ha csak valamennyit megjegyez a dicső múlt felidézéséből, akkor már véletlenül sem jön elő a felemlített balgasághoz hasonló sületlenséggel.
Kis kitérő: nekem Thomas Doll-lal nincs bajom, még úgy sem, hogy jó néhány hónapja egymás után érik a kudarcok az FTC-t. Elvégre jöhetne ide Carlo Ancelotti, Pep Guardiola vagy José Mourinho is, napjaink itthoni futballcsapataival egyikük sem tudna mit kezdeni. Hogy feltehetően NB I-es elsőségre vezetné együttesét, az manapság nem számít, mert a magyar arany annyit ér, hogy utána jön, mondjuk, a Partizani Tirana, és már a nemzetközi kupák előszezonjában búcsúzni kell a hazai tiszavirágoktól.
Voltak persze kevésbé selejtezhető, egészen más korszakai is a honi labdarúgásnak, amelyekben – a mai garnitúrával ellentétben – hemzsegtek a nagyobbnál nagyobb egyéniségek. Az edzői poszton is, évtizedeken át. Valaha az FTC mesterét és csapatát sem lehetett leírni úgy, hogy Zöld-fehérke és a tizenegy törpe, hiszen a padon legendás személyiség ült, s a pályán ugyancsak mesés alakok mozogtak.
Akkora lapterjedelem nincs, hogy tételesen felsoroljuk, ki mindenki van előrébb Dollnál a sorban, de semmiképp sem feledhető – legföljebb a modern idők ferencvárosi klubelnöke számára –, hogy 1932-ben 100 százalékos produkcióval nyert bajnoki címet az FTC; hogy 1949-ben 140:36-os gólaránnyal hódította el az első osztály aranyérmét; hogy 1965-ben – az NB I-es elsőség 1963-as és 1964-es megszerzése után – a Juventus torinói legyőzésével hazahozta a Vásárvárosok Kupáját; hogy 1975-ben KEK-döntőt vívott; hogy 1995-ben bejutott az akkor még tizenhat csapatos Bajnokok Ligájába. Ezek az eredmények aligha függetlenek a korabeli edzőktől, időrendben Blum Zoltántól, Lyka Antaltól, Mészáros Józseftől, Dalnoki Jenőtől, Novák Dezsőtől. S akkor még nem szóltunk Tóth-Potya Istvánról, akinek irányításával 1929-ben az olimpiai (egy évvel később világ-) bajnok uruguayi válogatottat is felülmúlta a Ferencváros; és nem beszéltünk dr. Lakat Károlyról, aki az 1967-es bajnoki győzelem után 1968-ban úgy vezette címvédésre a kilencedik kerületi együttest, hogy közben Mexikóvárosban – akárcsak négy évvel korábban Tokióban – diadalra vitte az olimpiai válogatottat.
Ez eddig hét tréner, noha különösebben nem mélyültünk el a témában. Megkockáztatható: lenne olyan ember is, aki például a Nyilasi Tibor–Doll edzői párharc kimenetelén úgyszintén eltűnődne...
Ám, ismétlem, nem a német tréner áll itt a középpontban, jóllehet – miként a Haller utca környékén említeni szokás – az ő szervével verik a csalánt. Még az is elképzelhető: az FTC-nek az utóbbi hónapokban nyújtott, a nem létező hazai mércével kalibrálva is szánalmas teljesítménye nem annyira az edzőn, mint inkább a klubvezetésen múlik. A korifeusoknak amúgy is legalább annyira el kellene számolniuk a november eleje óta tizenhárom NB I-esnek nevezett mérkőzésen „elért”, három győzelmet (Gyirmót 2-0, Újpest 1-0, Szombathely 3-1), továbbá öt döntetlent (Vasas 2-2, MTK 1-1, Debrecen 0-0, Videoton 0-0, Diósgyőr 1-1) és ugyancsak öt vereséget (Paks 1-2, majd 1-3, Mezőkövesd 0-2, Honvéd 1-2, Vasas 1-2) tartalmazó mérleggel, akár a trénernek. Mert milyen tudatosság lehet ott, ahol ilyen tudatlanság van? Felmentés azzal együtt sem akad, hogy a főnök jártassága alapján a grémium a Jazz+Az zenekar számát idézi.
Annak refrénje így szól: „Mit tehet a sejt, ami mit se sejt?”