A piacon egyébként alighanem átvágtak, mert brutálisan drágán sikerült beszereznem egy kisebb csontos jércemellet: 2100 forintot fizettem érte. De hát én voltam a hülye. Hiszen a jércemellel kapcsolatban mindössze azt a két kérdést nem tettem föl megvásárlás előtt, hogy mennyibe kerül kilója, és az a darab, amelyet kiszemeltem, vajon hány deka. Elkenődtem a dolgon, úgyhogy igyekeztem valami pozitívra koncentrálni: arra gondoltam, hogy vannak az életben szép dolgok is, s ezek közé tartozik az is, hogy Áder János majd biztosan nem írja alá.
A tudják, hogy mit. Igen, azt.
Merthogy van ilyen. Hogy az ember a zavartabb magánéleti pillanataiban efféle közéleti fogódzókat keres magának. Én múlt szombaton délelőtt pont Áder János gerincében találtam meg a kapaszkodómat, és ez korántsem tűnt illuzórikusnak. Áder János gerince, mint utolsó szalmaszál. Bele lehet kapaszkodni, ha erős a sodrás. Van ilyen, hogy elkeseredésében ilyesmivel vigasztalja magát az ember, és nekem minden okom megvolt arra, hogy elkeseredett legyek, mert az járt az eszemben, hogy most nem is a Fény utcai piacon kellene őgyelegnem, hanem abban a Nógrád megyei kicsiny faluban, ahol van egy kicsiny házunk egy óriási kerttel, s abban százhúsz darab cseresznyefával.
A cseresznyefáink éppen ezekben a napokban virágoznak, és én nem vagyok köztük. Pedig milyen szépek ilyenkor! Olyan ártatlanok. Ilyenkor még nem lehet rájuk haragudni, a harag napjai majd csak később jönnek el, amikor a cseresznyefáinkat úgy június táján elborítják a cseresznyelegyek, ellepik a tetvek, megszállják a madarak, és eleszik előlünk a diónyi nagyságú, vérpiros gyümölcsöket. Tavaly pálinkát akartam főzetni a termésből, és százhúsz darab cseresznyefa áldásából sikerült is egy jó fél liternyit kinyernem, az is olyan ízű, mint a pészachi keserűfű, inni nem szoktam, legfeljebb edénytisztításra használom, mert az alkohol a lekozmált ételdarabokat egészen jól föloldja. Nem vagyok egy kimondott mezőgazdász, holott nekem papírom is van ám róla, hogy kertész volnék, igaz, csak afféle kocakertész, merthogy a gyümölcsfákat is csak akkor ismerem föl, hogy mifélék, amikor termés van rajtuk. Kérdés ezek után, hogy egy dilettánsnak miért van szüksége egy egész cseresznye-erdőre, amire az a válaszom, hogy a napi politikába beleőrült Magyarországot a kicsiny ház óriási kertjében remekül ki lehet pihenni. Ha a kertben sétálok, és a megtermett diófánkat nézegetem, meg azt az öt sor szőlőt, amit megmetszeni sem tudok rendesen, akkor nem szokott Áder János gerince eszembe jutni. Igaz, azt csak reményleni tudom, hogy őfelsége, a köztársaság nélküli köztársasági elnök éppen fordítva van ezzel: sétálgat fel és alá a Sándor-palota összes termeiben, és a gerincén rágódik. Azon a vékonyka szalmaszálon, ami nekünk kapaszkodónak megmaradt. Mármint múlt időben. Mert jelen időben már az sincs, az a szalmavékonyságú gerinc.
Hiszen időközben Áder János aláírta. A tudják, hogy mit.
Állítólag, az neki szenvedélye, a klíma - Népszava montázs
De múlt szombaton ezt még nem lehetett előre tudni, legföljebb sejteni.
Múlt szombaton még azt hihettük, hogy nem leszünk átvágva. Picinykét még bízhattunk benne, hogy a köztársaság nélküli köztársasági elnök nem írja alá. Vagy aláírja, de utána lemond, és elmegy Angliába klímaszerelőnek. Merthogy állítólag az neki a szenvedélye, a klíma. Neki ez a kérdés nagyon fontos, azt mondják. És én ezt készséggel elhiszem, sőt, biztatnám a köztársaság nélküli köztársasági elnök urat, hogy tanulja ki a klímaszerelői szakmát, ha már ennyire érdekli a téma. Biztos forrásból tudom, hogy Nyugat-Európában a becsületes és hozzáértő kelet-európai szakikra nagy szükség van.
Szóval múlt héten kinn álltam a fényben, a kora tavaszi napsütésben, és azon rágódtam, hogy mi lesz ebből a kis-országnyi kicsiny piacból, ha itt mindenki azon igyekszik, hogy átverje a másikat: a kormány a népet, az elnök az országot, a nép meg saját magát. El voltam keseredve, nem tagadom, pedig újabban ez nem szokásom. Annyi minden rossz történt velem és velünk az elmúlt három évben, hogy kezdek a bajra immúnissá válni.
Ittam azért egy kávét a Fény sörözőben, elolvastam lassan a szombati Népszavát, majd elindultam haza, szatyromban a 2100 forintos jércemellel, és szívemben a búval. Még szerencse, hogy a Széll Kálmán téren még mindig ott álltak az alkalmi virágárusok, köztük az a szép hangú cigányasszony, aki idefelé jövet 200 forintért kínált 10 szál nárciszt. Odaléptem hozzá, s miután okultam a jércemelles esetből, megkérdeztem tőle, pedig tudván tudtam, hogy a nárciszt mennyiért adja.
- Ötszáz forint lesz, aranyos - válaszolta, mire elképedt arccal bámultam rá.
- De hiszen másfél órája még kétszázért árulta - mondtam neki, mire szemrebbenés nélkül vágta rá:
- Igen, de a kétszáz forintos csokrok már elfogytak.
Ez nyilvánvaló hazugság volt, de olyan meggyőzően mondta, hogy ő maga is elhitte, láttam a szemén. Vagy legalább igyekezett úgy tenni, mint aki elhiszi. Nem sokban különbözött azoktól a hölgyektől és uraktól, akik ott ülnek a parlamentben, és szemrebbenés nélkül megszavaznak mindent, amit eléjük tol a kenyéradó gazda. A pénzünkre pályáznak ők is, akár ez a hazug virágárus, akivel azért csak ki tudtam egyezni 250 forintban. Hálás voltam érte, mert a parlamentben ülőkkel már nem tudnék alkudozni. Ők már régen nem alkudoznak, hiszen e kis-országnyi kicsiny piacon ők a semmit árulják: saját magukat.
