Még az is lehet, hogy a korábbi világsikerből kivágott filmrészletek újrahasznosításából született a Pingvinek vándorlása 2. Akkor, 2005-ben derekasan megdolgoztak a filmesek világsikerért, és az Oscar-díjért. Élükön a francia Luc Jacquet rendezővel több mint egy éven át forgattak a császár pingvinek között az Antarktisz nem embernek, de még pingvinnek sem való körülményei között. Az elképesztő mínuszok és rémületes viharok felől nézve, emberileg még érthető is, ha esetleg nem hagyják veszendőbe menni a kész műből akkor kivágott részeket. Megkínlódtak értük. Most némiképp megvariálva, egy egyszemélyes pingvinmesét kanyarítva az Antarktiszon toporgó pingvin csorda köré, mutatják ugyanazt, amit egyszer már mutattak.
Akár így van, akár nem, a Pingvinek vonulása 2 kevésbé édi és kicsit uncsi. A dokumentum műfaj szempontjából nézve az édiség csökkentése pozitív. A korábbi kényszeres antropomorfizálás a nézőnek szóló érzelmi csapda volt. Ügyes nézőfogás, hogy az emberi lélek és viselkedés jegyeit fröccsentik rá a császárpingvinek ösztönös cselekvéseire, példás családi életet fabrikálnak az állati ösztönökből. Az állatfilmekben mindig veszélyként leselkedő inger, hogy emberi mércével-érzelmekkel ruházzák fel a szereplőket, vesztett erejéből.
Nem teljes szigorral fogja ugyan vissza magát a narrátor, suttyomban most is be-becsúszik egy-egy érzelmes szöveg, ám legalább nincs szó házastársi hűségről, önfeláldozásról. Nagy titok, hogy mi hajtja az apa-, illetve az anyapingvint, amikor hosszú hónapok múltán táplálékkal feltöltekezve visszatér az óceánból, s felváltja a fiókával hónapok óta éhező másik szülőt. Ez már ismert a korábbi filmből, de kapunk valami érdekeset hozzá. Az a különös dallam, ahogy a főszereplőnek kiszemelt apapingvin szólongatja a saját fiókáját a seregnyi kiköpötten hasonló pingvinfióka közül, nagyon mókás élmény. Ahányszor ez a hívogató dallam hangzik fel, a néző maga is fióka lesz, a többféle hívogató apahang közül azonnal ráismer, hogy most a főszereplőnek kinevezett apa keresi a kicsijét.
Az édiség visszafogása engedi a nézőt gyönyörködni, ám miután a császárpingvinek most is úgy vonulnak, álldogálnak, fiókát vigyáznak, mint évezredek óta, meg ahogy az előző filmben, az ismétlés némi egyhangúsággal jár. Gyönyörűek a drónok segítségével készült légi felvételek, bravúrosak a víz alatti képek is, de amit a frakkos császárpingvinek különös életéről elmesélt az előző film, ahhoz nem tesz hozzá semmi újat a folytatás. Szeretni valóak a topogások, ahogy a szülő igyekszik menteni a kicsúszott tojást, vagy melengetni tollas „gatyájában” a kicsinyét, drámai látvány a havas mezőn elhullajtott és elpusztult tojások szőnyege, humoros a legapróbb repedést is óriási kínnal áthidaló apró lábak ügyetlensége. Ennyi. Az állatok érdeme, hogy szeretni valóságuk miatt ezt a másodpéldányt is beleszunyókálás nélkül ússza meg a pingvineket csodálni sosem rest néző.
