Az ember azt gondolná, hogy nincs lejjebb. Amikor a kiutasítási botrányban a magyar külügyi vezetők olyan gyerekesen viselkedtek, ahogyan viselkedtek, ezt gondoltuk, de tévedtünk. Ahogy mondani szokás, a profi, az tud, az amatőr tudja, hogy nem tud, de igyekszik, a dilettáns pedig azt hiszi, hogy tud, és nem is akar tanulni. Most éppen ez utóbbi jellemző a Bem rakpartra.
Az rendben van, hogy két év után hazahívják az amúgy jó kormányzati kapcsolatokkal rendelkező washingtoni nagykövetünket valami ostoba magyarázkodással, miszerint egy – ottani – új kormányzathoz új misszióvezető kell. Már ez is sületlenség, de ami ezután következett, az a dilettantizmus.
A hazahívással gyakorlatilag egy időben ugyanis Szijjártó kolléga megtalálta az utódot, saját helyettesét és nyilvánosan be is jelentette ebbéli javaslatát. Csupán megint dilettantizmus. Létezik ugyanis a diplomáciában egy fordulat, miszerint az új nagykövet személyének megnevezéséhez be kell nyújtani a fogadó országnak egy úgynevezett agrément-t, ami általában formalitás, udvariassági gesztus, de hát mégiscsak egyfajta kötelezettség, és a diplomáciában sokféle kötelezettség létezik, ismerjük el. Ezt a magyar külügyminisztérium –mint sok más alkalommal más ügyekben - elmulasztotta. Persze nem tragédia, és szinte semmiség Vida Ildikó megjelenéséhez képest a Szabadság téren, amikoris tolmácsot kért az amerikai ügyvivővel folytatandó megbeszéléséhez, csak hát a dolgok összeadódnak, és az efféle baklövések nem járulnak hozzá a kormányzat által végsőkig erőltetett Magyarország-kép javításához. A diplomácia az ország ablaka. Ezért fontos. Feltételezem, hogy Szijjártó, akit washingtoni külképviselet-nyitási látogatása idején egyetlen külügyi tisztviselő sem fogadott, nem hallgat azokra a munkatársaira, akik esetleg még ismerik a protokoll előírásait. Legyünk unortodoxok, legyünk non-protokollárisak. Pedig a protokoll a külügyi munka egyik alapja. Itthon persze ez már senkit sem érdekel, ma bárki bármit mondhat, nincs államigazgatási kontroll, a szakemberek vagy nincsenek már a helyükön, vagy nem mernek ellentmondani a mindentudó főnököknek.
Mindeközben a külügyminiszter éppen egy indiai gumigyár magyarországi telepének létesítését élteti, ami végtelenül szomorú hír, hiszen harminc éve még a Taurus exportált Indiába, és azt is tudjuk, hogy egy gumigyár létesítése nem éppen a gazdaság fellendülésének bizonyítéka, nem is beszélve annak környezeti ártalmairól. És nem csak élteti, hanem személyesen részt vesz a telep megnyitási ünnepségén – a telep még csak álom -, erre van ideje és energiája.
Miért ez a történet az agrément-ról, kérdezi az olvasó. Azért fontos, mert az efféle durva hibákról jelentést írnak a Budapesten működő külföldi nagykövetségek, jelzik, hogy mennyire kell komolyan venni a külügyi vezetést, hiszen egy uniós és NATO-tagtól elvárható, hogy vezetői ismerjék és betartsák a nemzetközi szabályozórendszert. Szabó László nevezése az egyik legfontosabb diplomáciai posztra azt üzeni, hogy most egy ideig vége a klasszikus diplomáciai pályának, jönnek az üzletemberek, a médiacsillagok, és ki tudja, hová jutunk még.
A diplomácia egy ország kirakata. Úgy is nézünk ki.
