Úgy éreztem, mondanom kell valamit arról az „előnászútnak” elkeresztelt utazásról, amelyről egy hete futólag tettem említést. Igaz, abban lelőttem már a legjobb poénomat, hogy tudniillik az utolsó napon majdani nejem eladta a szép angol pulóveremet egy várnai utazó cirkusz oroszlánszelídítőinek.
1968 nyara volt, forróság, a szó meteorológiai és politikai értelmében. Épp akkor fejeztük be bölcsészkari tanulmányainkat. Eldöntött dolog volt, hogy néhány viharos év után jövőre összeházasodunk. Erről a szülők is tudtak, akár örültek neki, akár nem. Egy pár voltunk már, nem egyszerűen barátok, bár nem éltünk együtt. Hogy miért választottuk éppen Bulgáriát? A Jóisten a megmondhatója. Talán olvastunk, talán hallottunk valamit a történelmi, Várnától 100 km-re fekvő Neszebar félszigetről meg a Napospartról (Szlancsev brjag), amelynek aranyló homokja van és a Fekete-tenger vize is jó (sós és medúzás, jöttünk rá később). Nyaralni és fürödni akartunk, na meg kirándulni, körülnézni a környéken egy keveset. Az unalmas Várnában egy éjszakát töltöttünk, kicsit járkáltunk a városban, ahol semmi érdekeset nem találtunk. Itt se szállodában voltunk, hanem magánszálláson. Viszont itt fedeztük fel, hogy reggelizni kedvünkre valóan lehet. Ismeretlen, de finom dolgokat. Frissen sült sós-túrós lepényt (banicát), tepsiből (!) kimért friss joghurttal. Fenségesnek találtuk, s onnantól kezdve mindig azt ettük reggelire.
Neszebarba Várnából kétórányi autóbuszozással jutottunk el, hamar találtunk egy szobáztató nénit (olcsón), akinél rendes szállás várt, csak épp angol WC nem volt, hanem egy ún. pottyantós, kint a szőlőskertben. Mari ezt az akadályt könnyen vette, én annál nehezebben. Tudniillik megszoktam, hogy a klozeton mindig olvasok. Namármost a pottyantós ippeg nem erre való, hiszen nincs hová ülni. Én azonban kidolgoztam a megfelelő technikát. Guggoltam, s közben a jobb kezemmel belekapaszkodtam a budi riglijébe, a ballal meg tartottam a kezemben az újságot. A Rabotnicseszko Delo-t, (RD) az ottani párt központi lapját. Bolgárul ugyan nem tudtam, oroszul annál jobban, ilyenformán a szövegből kihámoztam a lényeget. Akkoriban - 1968 augusztusának első napjaiban – minden Csehszlovákiával volt tele. Az RD a Pravda rémtörténeteit mesélte a cseh „ellenforradalomról”. Pokolian felizgatott. Ráadásul volt kivel megosztani a sejtéseimet. Úgy adódott, hogy a tengerparton, ahová naponta egy földnyelven („hídon”) át kisétáltunk a Napospartra, összebarátkoztunk egy fiatal cseh házaspárral, és csakhamar kiderült, hogy a férj a csehszlovák néphadsereg századosa. Oroszul társalogtunk, és a férfi nem csinált titkot belőle, hogy szerinte a Vörös Hadsereg be fog vonulni hozzájuk, rendet csinálni. Ránk ijesztett. De pár nap múltán - alighanem parancsot kapott otthonról – búcsúzkodni kezdett, mondván, nekik sajnos menniük kell haza. Hogy miért, nem mondta. Vagy valamit füllentett a gyerekeikről. Aztán még napokig a fülünkbe csengett: „..be fognak vonulni”.
De az még arrébb volt. Nos, az akkori Napospart és Neszebar még csak nem is hasonlított azokra az információkra és képekre, amiket ma lehet az interneten látni. Szállodák alig voltak, azok is kopottak. Tengerparti büfések, grillezők, halsütők még kevésbé. Én egyetlen egy állami büfére emlékszem és zöldség-gyümölcs árusokra. „Bolgár étrendet” csináltunk magunknak. Rettentő sok salátát ettünk (paprika, paradicsom, hagyma, padlizsán), mindet joghurttal megöntözve. Még több gyümölcsöt, főként őszibarackot és dinnyét. Húst alig-alig. Itt ismertük meg a sopszkát, azzal általában jól is laktunk. Mellbe vágott, amikor bent a „városban” láttuk, hogy a helyiek nagy tepsikben viszik a pékhez (kemencébe) a paprika-paradicsom-hagyma-bárányhús egyveleget – mint hajdanán a zsidók a sóletet. Csorgott a nyálunk, de senki nem hívott meg ilyen finomságra. Az egyetlen parti szálloda étterme se kínált hasonlót, tehát salátáztunk. Én meg ittam az addig nem ismert ánizspálinkát, a masztikát meg a vörösbort (gamza), amelyet a bolgár kommunistáknak épp úgy sikerült elk..niuk, mint magyar testvéreiknek a hagyományosan jó borokat. (A gamzát még Moszkvából ismertem, amiképp a bolgár cigarettákat is.)
Útban Neszebar felé, két dolgot ígértem meg Marinak. Hogy elviszem a „Csucsurába”, amely annak idején híres étteremnek számított; s hogy elzarándokolunk Balcsikba, megnézni a hajdani román királyné palotáját (Balcsik 1940-ig része volt Nagy-Romániának). Egyikből se lett semmi, Mari évekig számon kérte rajtam, igaz, mindig röhögve. Ehelyett – balvégzet! – kitaláltam, hogy hajókázzunk egyet Neszebartól délre, Burgasz - Várnánál is szürkébb - kikötővárosa és Szozopol között. A kis hajó sajnos nem „az álmok tengerén” himbálózott, hanem rettenetes viharba került. Mari olyan tengeri betegséget kapott, hogy azóta - 50 éve - fél hajóra szállni. Mi tagadás, én is összecsináltam magam a félelemtől. Többet nem is kirándultunk, hacsak nem számítom az obzori öblöt, ahol találtunk egy sziklás, gyönyörű homokpartot (ember sehol), ám olyan forróság volt, hogy amint kiléptünk a gumipapucsból, a homok leégette a lábunkat, minek utána óriási káromkodások közepette elmenekültünk a helyszínről. Végleg lehorgonyoztunk a Naposparton, legfeljebb Neszebar műemlékeit nézegettük, és semmiségeken állandóan összevesztünk. Mari egyszer ott is hagyott, szó nélkül. Órákig kellett várnom, míg előkerült, látta, hogy nagyon megriadtam, ettől megenyhült, és a nap úgy végződött, ahogy előnászutasoknál szokott.
Végszó. Hazafelé megálltunk Nagyváradon, anyám unokatestvérénél, Molnár Sándor borbélymesternél. A családnak ezt a felét soha nem láttam. Imádni valóan kedvesek voltak, náluk ettem először padlizsánkrémet (vinetét), amely akkor idehaza még nem létezett; és a fiaik vittek el olyan zenés filmekre (Cliff Richard, Adriano Celentano), amiket akkor Magyarországon nem vetítettek. (Vajon miért?) Amikor hazaértünk, már csak pár nap volt a csehszlovákiai megszállásig, amelyben Ceausescu nem vett részt. Viszont volt annyi esze, hogy a bevonulás után épp Nagyváradon kampányoljon, s ezért olyan népszerű lett a magyarok körében, mint se előtte, se utána.