Tizennégyre emelkedett a hétfői szentpétervári terrortámadás halálos áldozatainak száma. Az orosz Nyomozó Bizottság hivatalosan is megerősítve a kirgiz állambiztonság korábbi bejelentését, közölte, hogy öngyilkos merénylet történt, s az elkövető egy kirgiz származású, de orosz állampolgársággal rendelkező férfi, a 22 éves Akbarzson Dzsalilov, akinek genetikai nyomait megtalálták a másik, fel nem robbant pokolgépet tartalmazó táskán is.
A Kreml álláspontját Dmitrij Peszkov ismertette. Vlagyimir Putyin szóvivője – mintegy reagálva azokra az elemzésekre, amelyek miszerint a támadás színhelye és időpontja az elnöknek szóló egyértelmű üzenet) –, leszögezte: bármely támadás, amely ebben az országban történik az minden orosz, beleértve az orosz elnök elleni támadás, provokáció. Hozzátette, igen figyelemreméltó, hogy épp az elnök szentpétervári látogatásának napján történt. Oroszország „második fővárosa” ugyanakkor Putyin szülővárosa is. Peszkov közölte, az orosz elnök tegnap telefonon egyeztetett a terrorizmus elleni információcsere gyorsításáról és az együttműködés fokozásának szükségességéről a „minden nemzetet egyaránt fenyegető terrorizmus elleni harcban”.
Szentpétervár még nem ébredt fel a döbbenetből. A tragédia színhelyén azonban gyűlnek a kegyelet virágai. Az orosz sajtóban kezdenek, igaz ugyan, hogy még nagyon szórványosan, megjelenni a szemtanúk vallomásai. A Moszkovszkij Komszomolec (MK) egy, a felrobbant metrószerelvényen utazó pszichológust szólaltatott meg. Az 53 éves Nagyezsda Sosedova a következőképpen mesélte a történteket: „Az mentett meg a haláltól, hogy a kocsi végében ültem. A délutáni forgalomban meglehetősen sokan voltunk a kocsiban, az utasok egy része beszélgetett, mások bóbiskoltak. Én egy könyvet olvastam, minden nagyon hirtelen történt, valami ütést éreztem a fejemen, aztán nagy tűz keletkezett, az én hajamba is belekaptak a lángok, de a szomszédom ráborított egy kendőt, úgy oltotta el" – idézte fel a történteket Sosedova. A nő hozzátette, hogy rengeteg volt a sebesült, de akadtak, akik megpróbáltak segíteni. „A sérültek nyögtek... Borzasztó érzés volt mindezt látni és hallani. Később, amikor a vonat megérkezett az állomásra, az ajtók még mindig zárva voltak, de néhány fiú kívülről megpróbálta kifeszíteni, mások betörték az ablakokat, engem is ott húzott ki valaki a kocsiból. A peronon megpróbáltam segíteni a mentősöknek, a sebesülteket türelemre intettem, a rengeteg vér és halott látványától a gyerekek sokkos állapotba kerültek, nem is lehetett velük szót érteni."
A szerelvényt Alexander Kaverin vezette. Maga is részt vett az utasok mentésében, eközben „megtalálták” a helyszínre érkezett tudósítók is: „Valósággal letámadtak" – mondja. „Egymást lökdösve, kiabálva próbálták a részleteket tőlem megtudni, de hát mit mondhattam volna? Én a szerelvény elején voltam, a bomba hátrébb robbant. De a legkellemetlenebb az egészben, hogy haza sem tudtam menni, mert a lépcsőházban, a házunk környéken mindenütt tanyát vertek a stábok. Pedig a család nagyon izgult, semmi biztosat nem tudtak, csak azt, hogy élek, de, hogy mi van velem... Kicsik a gyerekek, képzelheti, azt látták, hogy a feleségem sír, tömeg van az ajtónk előtt, azt hitték valami nagy baj történt velem" – mondta telefonon az MK tudósítójának Kaverin.
