Kár, mert a Spirit sötét melankóliája magában hordozza egy remek album lehetőségét – épp a spiritusz azonban az, ami hiányzik belőle. Dave Gahan szuggesztív jelenlétének hiánya éppoly fájó, mint a sablonos, itt-ott egyenesen bosszantóan egysíkú szövegek. Az ember szinte örül, hogy a végére instrumentális részek jutnak, s így néhány percre bele tud feledkezni az atmoszférába. A változás, persze, fontos: Martin Gore szövegei a bensőben dúló viharok helyett immár a körülöttünk zajló politikai és társadalmi folyamatokra reflektálnak. Nem is lehet (de legalábbis nem tanácsos) egy életen át beleragadni ugyanabba a toposzba. Ám ez esetben adja magát a kérdés: a hangzás – beleértve a keverést és az utómunkát – vajon miért nem képes elszakadni a Depeche Mode-kliséktől? Miként hirdetheti bárki a radikalizmust reflexszerű, „már hallottam valahol” alapokon? Ha a gondolatébresztés a cél, azt miért stadionrock-zenekarokat idéző körítéssel tálalják?
Végső soron van abban valami végtelenül cinikus, ahogyan az unásig ismert szintihangokon trónolva Dave Gahan az unásig ismert hangsúllyal kérdezi a Where’s the Revolution című dalban: hol van a forradalom? Hát, én is ezt kérdezem. Nem azt mondom, hogy az ember nyugdíjas korában menjen a Kossuth térre és püföljön tüntetőket, na, de ennél a lagymatag, költőinek tetsző kérdésnél azért csak többre kellene, hogy fussa. Ez így vértelen, sőt, vérszegény forradalom.