Több írás is foglalkozott Kocsis Zoltán halála után a Nemzeti Filharmonikusok élén bekövetkezett változásokkal. A cikkek azt sugallják, hogy a politika szokás szerint ezúttal is felülírta a szakmai szempontokat. A Népszava olvasóinak többsége sem Eötvös, sem Hamar munkásságát nem ismeri, joggal érezhetik azt, hogy egy rátermett embert egy politikai kinevezettel szemben szokás szerint méltatlanul háttérbe szorítottak, holott csak egy vitatható szakmai döntés született. Ami azt illeti, már Kocsis kinevezésén is lehetett vitatkozni, de neki sikerült eloszlatnia a vele kapcsolatos előítéleteket, fenntartásokat és karmesterként is a magyar (és a nemzetközi) zenei élet megkérdőjelezhetetlen szereplője lett. Ami a Kocsis utáni korszakot illeti, nem gondolnám, hogy feltétlenül Eötvös lett volna a legjobb választás. Egyáltalán nem a kora miatt, hiszen Pierre Monteux-vel nyolcvanhat évesen kötött hosszú távú szerződést a Londoni Szimfonikus Zenekar.
Eötvös elsősorban a kortárs zene specialistája, egy Beethoven és egy Liszt lemezt leszámítva diszkográfiája is szinte kivétel nélkül huszadik századi művekből áll. Eötvös bár számos híres zenekarral dolgozott, vezetőként egyiket sem irányította. Hamar Zsolt ezzel szemben majdnem tíz évet töltött a Pannon Filharmonikusok élén, munkájával megalapozva a zenekar mostani sikerét. Érdekes, hogy az utódkeresés során a legalkalmasabb jelölt neve fel sem merült: ki vitathatná, hogy napjainkban Fischer Ádám a legnagyobb nemzetközi reputációval rendelkező magyar karmester. Ő azonban politikai megnyilatkozásai – a demokrácia melletti kiállása, az Orbán-kormány rendszeres bírálata - miatt valószínűleg szóba sem jött. Úgy gondolom, hogy minden körülmény figyelembevételével ezúttal nem született rossz döntés. Nem szerencsés, ha mindig, mindenről ugyanaz – esetünkben a politika – jut eszünkbe. Kívánjuk, hogy Eötvös Péter még hosszú ideig meghatározó szerepet játsszon a magyar zenei életben, Hamar Zsolt pedig sikerrel vigye tovább Kocsis Zoltán örökségét. Nem lesz könnyű feladat.
