Közel száz évre visszatekintve a magyar szakszervezetek története a mozgalom depolitizálásáról szól. Ez volt a lényege a Bethlen-Peyer paktumnak a két háború között, mint ahogy a „hajtószíj” szerepbe fogott szakszervezeti életnek is 1950-90. között, és ez a törekvés érvényesül a rendszerváltozás óta is. Napjainkban adva van tehát egy hosszabb távon stagnáló, torzított piaci viszonyokkal működő gazdaság és egy korporációra szocializált, alárendelt tárgyalási pozícióba kényszerült szakszervezeti struktúra. A munkavállalói érdekvédelem nem rendelkezik sem kellő törvényi (alkotmányos) garanciával, sem széleskörű tagi felhatalmazással, sem pedig elégséges anyagi erővel, hogy valódi alkupozícióban védje az általa képviseltek érdekeit. Ez a valós helyzet, amit gyakran eltakarnak az emberek félelméről, az érdekvédők felkészületlenségéről, az üres sztrájkalapokról és az érdekegyeztetési fórumok kiüresedéséről szóló magyarázatok.
A munkahelyeken időnként, korlátozott számban előfordulnak sztrájkok, munkaügyi konfliktusok, amelyek cáfolni látszanak a fenti megállapítást, de ezek inkább szabályt erősítő kivételek. A munka világában a valódi béralku ritka, az érdekegyeztetés minden szintjén általában előre körberajzolt pályán mozognak a tárgyaló felek. Az alku kereteit a hatalom és/vagy a tőke képviselői állapítják meg.
A magyar állam – a rendszerváltás előtt és után is - jelentős jövedelmeket von el és oszt újra, magas a redisztribúció mértéke. A javak elosztásába joggal kérnek beleszólást a javakat megtermelő munkavállalók képviselői. Az utóbbi időben a szakszervezetek mintha kezdenének belenyugodni abba, hogy nincs beleszólásuk a költségvetés, az adózás vagy a szociális kiadások tervezésébe. Tudomásul veszik, hogy a rájuk osztott szerep szerint nem politizál(hat)nak. Legfeljebb morgolódnak a döntések után, de hát morogni a dolgozó magában is tud, ahhoz nincs szüksége szervezettségre.
Sokat ártott a szakszervezetek megítélésének, hogy a polgári kormány kiszorította képviselőiket az egészség- és nyugdíjbiztosítás, a fogyasztóvédelem ellenőrző szerveiből és más területekről is. A baloldali kormányok nem tudták a munka világában a munkaügyi kapcsolatokat szilárd alapokra helyezni és nem tudtak fordulatot elérni a politika és a szakszervezetek kapcsolatában. Ennek oka az alkotmányozási folyamat megrekedésében kereshető, a szakszervezetek nem váltak a politikai rendszer részévé, ott lebegnek valahol a pártok és a civil szervezetek közötti társadalmi térben. Miközben évszázadnál hosszabb tevékenység áll mögöttük, társadalmi beágyazódásuk csak az egyházakéhoz mérhető.
Miért fontosak mégis az egyre kevesebb erőt, életjelet mutató szakszervezetek? Feltehetően azért, mert megint előkerült a régi közhely, miszerint a legfőbb érték az ember, sokat ér a jó munkaerő. A közelmúltban a politikai és gazdasági elit egyaránt rádöbbent, hogy Magyarországon súlyos gondot jelent a munkaerő növekvő hiánya, a tetterős fiatalok emigrációja, a „lábbal szavazók” vándorlása a munkapiacon. Hirtelen mindenki azt kutatja, hogy mekkora keresettel lehet megtartani a munkaerőt és milyen tényezők növelik egyes munkahelyek vonzerejét. Ma a foglalkoztatással és bérezéssel összefüggő kérdésekre - helyesen állapította meg e hasábokon nemrégiben Boros Péterné - nemzetpolitikai felelősséggel kell választ adni. A szociális párbeszéd minden szereplőjének, a kormánynak, a munkaadóknak és a szakszervezeteknek egyaránt.
