Szijjártó külügyminiszternek egyszercsak eszébe jutott, hogy hát csakugyan, itt ez a magyar labdarúgás az összes bajával, az üres stadionokkal, a nagy csalódásokba forduló nagy reményekkel, a nemzetközi kupaszereplések nagy kiábrándulásaival, ez az, gondolhatta, hiányzik innen egy – méghozzá rendkívüli és meghatalmazott - nagykövet.
És meg is találta a felcsúti szálakat gombolyító – egyébként gyakorlott sportújságíró – Szöllősi György személyében azt az embert, aki erre a munkára alkalmas lehet. Vele ismét bővül az államigazgatás vezetőinek száma, ma már szinte lehetetlen átlátni, hogy hány miniszteri és miniszterelnöki biztos, hány különböző ügyekért felelős kormánybiztos terheli az adófizetőket, és számuk egyre nő, hiszen úgy tesznek, mintha fontos ügyekről lenne szó, és ilyenkor a pénz nem számít. Miközben pedig halljuk a siránkozást arról, hogy milyen sokan dolgoznak állami hivatalokban, akik könnyedén, a megfelelő hivatali tapasztalattal ezeket a munkákat elvégeznék. Végtére is erre hoztak létre állami hivatalokat, vannak főnökök, nem is kevesen, akik ellenőrizhetnék, hogyan halad a munka, és természetesen létezik – már, ahogy – egy magyar diplomácia, amelyiknek fontos feladata az országkép alakítása. A hatalmasra duzzasztott Emberi Erőforrások Minisztériumán belül működik egy sportállamtitkárság, amelyiknek nyilván egyik dolga a sportügyek intézése, az utánpótlás-nevelés, sorolhatnám. Létezik egy Magyar Labdarúgó Szövetség, kiváló szakemberek építik itt a jövőt, amire éppenséggel rá is vagyunk szorulva.
A különös fordulat azonban most következik: az új nagykövet feladata nem a jövő építése, hanem „a magyar futball hagyományának és Puskás Ferenc örökségének nemzetközi képviselete”. Vajon a magyar futballnak milyen hagyományai vannak? Egy fontos győzelem Londonban és egy olimpia, 1952-ben, Helsinkiben, körülbelül ennyi. Mit kell ezen képviselni és főleg melyik az a célközönség, amelyik erre kíváncsi? Ami pedig Puskás örökségét illeti, azt nemigen kell Szöllősinek képviselnie, mert Puskás az egyik legismertebb fogalom még ma is a világon, diplomáciai munkásságom során ezt még Kínában is volt szerencsém tapasztalni. Könyvének angliai bemutatásakor a Wembley-ben több száz újságírót és fotóst szórakoztatott el a kapu előtt bemutatott híres hátrahúzós csellel. Puskásról Londonban ma is hallani anekdotákat. A nagy 6:3 délelőttjén a fiúk a Cumberland szálloda halljában kártyáztak. A londiner hangos kiáltásokkal kereste Mr. Puskást. Puskás nem válaszolt, a londiner pedig, aki persze felismerte őt, odament hozzá.
- Mr. Puskás? – kérdezte az illem kedvéért.
- No Mr. Puskás. Sir Puskás – felelte ő, a londiner pedig megtapsolta.
Mit tud ehhez még Szöllősi nagykövet hozzátenni?
