Eszembe mi más juthatna, mint Vörösmarty Mihály klasszikus verse, „Az élő szobor”? első szakaszának emlékezetes, feledhetetlen négy sora: „Szobor vagyok, de fáj minden tagom, Eremben a vér forró kínja dúl, Tompán sajognak dermedt izmaim, Idegzetem küzd mozdíthatatlanul”.
A gonosztett a minden diktatúrára jellemző önkényes döntés. Ha igaz, az éjszaka leple alatt jelentek meg, nem maguk a barbárok, hanem szerencsétlen megbízottaik, hogy elemeljék a Szent István parkból a Varga Imre alkotta Lukács György szobrot, egyelőre elrejtsék a köz szeme elől. Jellegzetes gyűlöletteli döntés, csakis a szellemi vakság, az ostobaság ösztönözhette. Politikai alvilági elfogultság, düh és harag, szemellenzős pártszemlélet, amelyet csakis olyanok követnek vakon, akik tájékozatlanok, nem látnak tovább az orruknál, úgy vélik, nekik mindent szabad.
Rendben, mondanám, Lukács György gondolkodása sem mindig volt árnyalatokban gazdag, egy olyan eszmerendszer képviseletében cselekedett, amelyet úgyszintén vitathatatlanul politikai megszállottságok vezettek - egy igen széles réteg, a szerencsétlen osztályelnyomottak érdekét a zászlóra tűzve. Mások, a filozófus ellenfelei tagadták e nézeteket, és úgy vélték, tűzzel-vassal szembe kell szállniuk velük, ellenükben minden eszköz elfogadható. Annak ellenére, hogy sok évtized eltelt, nem cáfolták meg e nézetek igazságait, vagy netán részigazságait. Akár Karl Marx és mások nyomán, a nyugati demokratikus társadalmak, ha vitába szálltak is velük, a tudomány és a kultúra gondolatainak tekintették őket, polemikus szándékkal, de beépítették felsőoktatási tankönyveikbe. Ifjúságuknak módja volt és van megismerni, egyetérteni vagy kétségbe vonni őket. A világ már régen túllépett a szűk látókörű szemléleten, a megismerést, a tájékozódás jogát fogadta el. Már olyan társadalmakban, ahol gyakorlat lett a demokrácia, a sokszínűség.
Kiszivárgott, hogy szélsőséges párt, a Jobbik szorgalmazta ezt a gyűlölet sugallta akciót, vezetői, tagsága vélte úgy, hogy Budapest XIII. kerülete szabaduljon meg e szobortól. Állítólag azért is, mert a bronzalkotás éppen a Szent István nevét viselő parkban „fertőzte a levegőt”, úgy három évtizeddel a rendszerváltoztatás után, ideje volt eltávolítani. Annak ellenére, hogy ez a kerület egyike azoknak a fővárosi negyedeknek, amelyekben a helyi lakosság akaratából többségi baloldali önkormányzatot választottak. És ez az önkormányzat is alighanem az utolsó utáni pillanatban értesülhetett az önkényről, senki nem kérdezte meg, egyetért-e a történtekkel vagy sem. A probléma azonban sokkal kacifántosabb annál, hogy így eltekinthetnénk a demokratikus következményektől.
A rezsim elvben egészében demokratikus, a Jobbik egyike a törvényhozás választott pártjainak, módja és lehetősége volt rá, hogy az eltávolítást kezdeményezze. A szobor elvitelét azonban föltehetően nem a Jobbik vezényelte, az országos hatalom buzgólkodott a sietős döntés végrehajtásában. Tegyük föl, hogy a budapesti városvezetés - amely ugyancsak jobboldali - egyetértésével és támogatásával. A kérdés azonban így is jogos lehet, ha bármelyik másik ellenzéki párt, tegyük föl (noha talán szélsőséges kukacoskodás), mondjuk az MSZP vagy a DK kezdeményezte volna a történteket, úgyszintén ilyen buzgalmat tanúsítottak volna? Vagy föltételezzük, hogy jóllehet a Fidesz kormányzat, élén a miniszterelnökkel, elvben hasonló hévvel ostorozza a Jobbikot, akárcsak a többi ellenzéki pártot, netán csöndben, hallgatagon mégis közelebb érzi magához? Nem kétséges, hogy szemükben Lukács György gondolatvilága és életműve ugyanolyan eltüntetni való, mint Vona Gábornak és híveinek. És ha már itt tartunk, ne álljunk meg a hazai, provinciális határok között, nézzünk szét alaposabban a nagyvilágban, ahol úgyszintén érdekes fejleményeknek lehetünk megfigyelői.
Orbán Viktor a minap meglehetősen félreérthetetlenül sorolta kormányzatának barátai közé Donald Trump republikánus kabinetjét mint egyik legközelebbi szövetségesét. Színigaz, hogy Vlagyimir Putyinnal ellentétben a Fehér Ház ura nem fogadta Washingtonban Madame Le Pent, a francia szélsőjobboldal vezéralakját, aki maga boldog lett volna, ha e kegyben részesülhet. Viszont Moszkvában őnagysága a Kremlben, ha nem is a nagyteremben, hanem kisebb színhelyen, de repesett a boldogságtól és az eszmei közelségtől. A mértékadó párizsi lapok arról számoltak be, hogy korunk cárja „egyenjogú partnereként” köszöntötte a dámát, és Szergej Lavrov külügyminiszter úgy nyilatkozott, „nem állítanám, hogy Trump és Le Pen marginális tényező, éppen ellenkezőleg. Számomra ők ketten azoknak az elveknek a kulcsfigurái, akik meghatározzák az amerikai és francia társadalmak jellegét”.
És lépjünk még közelebb. A Fidesz fémjelezte magyar külpolitikában Putyin az egyik kitüntetett partner. Orbán mind gyakrabban föltűnő barátságossággal szól róla, néha kockáztatva még azt is, hogy varsói politikai ikertestvére megorrol rá érte. Ne túlozzunk. A Lukács szobor száműzése a pesti Duna-part közeléből nem olyan korszakos döntés, amely mostanában nagyon szokatlan volna, de a jellegzetesek között íme, eggyel több tényező. A 2018-as választások közeledtével hasonlókra igencsak számíthatunk. Mind egy irányba mutat.
