Múlt szombaton délelőtt szokás szerint kimentem a Fényre, vagyis a Fény utcai piacra, megvettem a szombati lapot, és kiültem az egyik söröző teraszára olvasni. Újabban nálam a Népszava lett a "szombati lap", s gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy korábban a Népszabadság volt a "szombati lap" egészen a kilencvenes évek elejétől kezdve, mikor is feltűnt ott egy különös tehetségű hírlapíró, egy bizonyos Bächer Iván. Olyan volt ő, mint az Élet és Irodalomban Szív Ernő: ha az ember meglátta e két nevet, enyhe szívdobogás jött rá a várható szellemi izgalomtól. Naná, hogy velük kellett kezdeni az újságot: pénteken reggel az ÉS-ben Szív Ernővel, szombaton reggel a Népszabiban Bächerrel. Majd olvasás után az ember elégedetten hátradőlt, szétnézett merengve, s okos fejével biccentett: érezte, hogy mégis van remény, kerek a világ – vagy ha nem az, hát akkor ezek a tárcisták sikeresen lekerekítették: lereszelték róla a szúrós sorját, s ívet adtak neki.
Szóval az egyik sörözőben ültem éppen, s olvastam a szombati lapot, amikor megláttam a városvédő Ráday Mihályt piacozni. Nagyon megörültem neki, mert nála kellemesebb piacos társat elképzelni nehéz: mindent és mindenkit ismer. A találkozás örömére fölsétáltunk az emeleti kávészaküzletbe, ahol Buda legfinomabb kávéja készül, közben megkérdeztem a szerkesztő urat, hogy mióta jár erre a piacra, mire ő azonnal szolgálatba helyezte magát: "kérlek, évtizedekkel ezelőtt ez a piac még nem itt működött, hanem a közeli Moszkva téren, én ott kezdtem a piacozást, s ma is előttem van még, amikor ötvenhatban a Retek utcai pékségben állok sorba kenyérért, a Széna tér felől pedig belőnek az utcába, s megsoroznak minket az oroszok".
Próbáltam elképzelni, hogy most, 2017-ben a Retek utcán állok, kenyeret akarok venni a francia pékségben, és a Széna tér felől lőnek befelé az oroszok – elképzeltem, s eléggé meglepődtem rajta, hogy sikerült. Ez egy ilyen ország, ez a Magyarország: itt időről-időre megeresztenek egy sorozatot az oroszok. Ha jól értem, most éppen nem géppuska-fedezék, hanem számítógépek mögül lőnek ránk, de hát mégiscsak: lőnek. Már itt vannak megint, és soroznak. Nem, nem igaz, hogy a történelem ismétli önmagát – az ember ismétli önmagát, nem a történelem.
Később szerencsére vidámabb témáról csevegtünk Ráday úrral, méghozzá: a kelkáposztáról, melynek ő régi, hűséges rajongója. Elárulta, hogy míg ő piacozik, odahaza már fövöget némi kelkáposzta közt a fűszeres tarja. Nagyon szeret főzni, a március 15-i ünnepi ebédei különösen híresek, idén például akkora vendégsereg volt nála, hogy hat kiló káposztát kellett négy kilós hússal megfőznie, hogy mindenki jóllakjon. Íme, kedves barátaim, ilyen egy igazi patrióta, aki nem szájal a hazájáról, hanem főz neki. Márpedig Ráday úr három évtizede minden március 15-én megrendezi a maga ünnepi ebédjét a kiéhezett sokaságnak – szép magyar húsos káposztánk szép magyar polgári módon így szolgálja szép magyar hazánk üdvét. Meg is osztottam vele a nagy debreceni költő, Aczél Géza bácsi receptjét, az ő irodalomszerte híres csülökpörtköltjének ugyanis az a titka, hogy belefőz egy fél fej kelkáposztát, de úgy szétfőzi ám, hogy semmi sem marad belőle, hanem átváltozik bronzos árnyalatú, bársonyos állagú szafttá – emlékszem, egyszer maga Esterházy Péter emlegette Géza bácsi főztjét oly szeretettel, ahogyan csak egy különösen jól sikerült mondatot képes babusgatni az ember.
A Fény utcai piacon aznap amúgy rozé kisfröccsöt ittam, méghozzá rögtön kettőt, Bächer-módra – kedves barátom ugyanis éppen múlt szombaton, március 25-én lett volna hatvan éves. Három és fél éve hagyott itt bennünket, s habár nappal alkoholt inni nem szeretek, drága barátom emlékére muszáj voltam két rozéfröccsöt meginni, hiszen ez volt az egyik kedvelt fogása, a születésnapján nem lehetett nem inni belőle. Ráadásul Újlipócia szívében, a Pozsonyi úti Láng Téka előtt a tiszteletére aznap este születésnapi mulatságot rendeztek, ahová tódult a szép magyar polgári szóra kiéhezett, Bächer-fröccsre megszomjazott sokaság. Milyen szép volt látni azt a tömeget! Milyen szép volt látni Szív Ernőt, a tárcakirályt, s milyen szép volt látni magát Bächer Ivánt!
Igen, azt hiszem, aznap este ott volt velünk ő is, hallgatagon üldögélt a Pikkoló teraszán, hosszan tűnődött, régi szokása szerint a homo sapiens viselkedési mintáit figyelte, s közben fejben jegyzetelt. Ki tudja, hogy egy tárcában mikor lesz helye egy szónak, egy visszafogott emberi mozdulatnak, egy bátortalan pillantásnak, elvégre a tárcistának minden pillanatban készen kell állnia: ő a pillanat művésze, egy-egy leheletfinom motívumé, a csendéleteké.
Bächer Iván írásai nagyon hiányoznak ebből az autoimmun betegségben szenvedő magyar sajtóból, és amikor elkap a depresszió, nem vagyok meggyőződve róla, hogy van remény. Nem, nem kerek a világ, és szúr a sorja, s alig akadt valaki, akinek a kezében csodatévő reszelő dolgozna. De lehet, hogy csak a rozéfröccsök beszéltek belőlem. Ők mondatták ki velem, hogy ez egy ilyen ország, ez a Magyarország: itt időről-időre lőnek, s ha éppen nem idegen hatalom katonái, akkor mi magunk lődözünk saját magunkra. Mi vagyunk azok, akik időről-időre megeresztünk egy sorozatot, ha van tétje, azért, ha nincsen tétje, akkor meg azért. Hadd szóljon, magyarok,! Hadd repedjen meg az ég fölöttünk - nem kár érte, ugye? -, hiszen úgysincs neki mása, csak a fénye.
