Az egyetlen magyar színésznő Széles Anna, aki egész Romániában nagy filmsztárnak számított, abszolút országos népszerűségnek örvendett. Mindenki ismerte. Az első román színes, szélesvásznú filmnek, a Tengerparti vakációnak is az egyik főszerepét játszotta. És abszolút női főszereplője volt az Akasztottak erdeje című filmnek, ami a legjobb rendezés díját kapta Cannes-ban. Előbb járt ott, ahogy Párizsban, Acapulcóban és Kairóban szintén, mint Budapesten. Huszonhárom évig játszott fontos szerepeket a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Mikor áttelepült Magyarországra, a Thália Színházhoz került, kapott néhány jelentős szerepet, de már nem volt abban a korban, amikor kapkodnak a színészekért. Meg hát itteni gyökerek nélkül sem volt könnyű. Addigra elvált már a még mindig nagy sztárnak számító férjétől, Florin Piersictől, akiről életében mozit neveztek el, és Dani fia, aki azóta Bécsben él, boldogulása is erőteljesen a szeme előtt lebegett, amikor nálunk új hazát keresett, miközben soha nem lett hűtlen Erdélyhez.
De már idáig is meglehetősen hosszú út vezetett. A közelmúltban könyv jelent meg róla, Széles Anna címmel, Az örök Anikó alcímmel, Medgyessy Éva, a földije írta, aki már szintén nálunk él, és a Polis Könyvkiadó jelentette meg Kolozsváron, ahol Széles a színházban örökös tag, és még mindig Anikónak hívják, hiszen így nevezte mindenki, amikor csillagzata oly magasan járt.
A természetessége, a keresetlensége, a magától értetődő őszintesége nyűgöz le, amióta csak ismerem. Az égegyadta világon nincs benne semmi megjátszottság, színésznőiesség, csipetnyi modorossága sincs, közelítve a hetvenöthöz is van benne valami kislányos vagányság, és bár sok bánat érte, kitörő életszeretet. El lehet képzelni azt a jelenetet, amikor még csak első éves színinövendékként már főszerepre választották ki a Tengerparti vakációba. A tanárok eleve felkészítették a hallgatókat, hogy bár minden évben jönnek a főiskolára embermustrára a filmesek, ehhez ne fűzzenek sok reményt, mert még soha senkit nem választottak ki. Anikót felküldték a színpadra, hadarva, halkan morogtak valamit, amit ő nem értett, mert alig gagyogott románul. Ott állt a pulpituson megkövülten, kétségbeesetten. Mire a magyar operatőr, Andrei Fehér rájött, hogy mi baja, és rákiáltott magyarul, hogy „Mosolyogjon már!” Anikó úgy megörült, hogy végre kiderült számára, mit akarnak, hogy boldogan, nyilván az ő szívből jövő, áradó őszinteségével nevetni kezdett. Forogtak a kamerák, villogtak a vakuk, kiugróan jól sikerültek a felvételek, így aztán övé lett a szerep.
De már eddig is meglehetősen hosszú út vezetett. A szülőknek elrekvirálták a birtokát, a kuláknak minősített édesapától a tisztviselő édesanyának el kellett válnia, hogy megőrizhesse az állását, a papa csak titokban járhatott haza. Anikót pedig elsőre nem vették fel a marosvásárhelyi színművészetire. Törékenynek, éretlennek tartották, azt mondták erősödjön, de láthattak benne fantáziát, mert javasolták, hogy egy év múlva jöjjön vissza. Hiába ajánlottak neki kényelmes állást a játékgyár meleg irodájában, inkább a huzatos hodályt választotta, a hajnali kelést, a monoton gürcölést, például játéklibák csőrének, lábának piros festékbe való mártogatását, hogy erősödjön. Ő, aki emberemlékezet óta színésznő akart lenni, ezt is szerepnek fogta fel, az ötórai reggeli indulást, a hosszú villamosutat, a melót, az acetonszagot szintúgy egy realista darab kellékeiként kezelte. Ezzel elérte, hogy már nem földbirtokos lányának tekintették az adatlapján, hanem saját jogán munkásnőnek, és fel is vették színinövendéknek. A főiskola alatt egyfolytában forgatott. És közben pokoli lelkiismeretesen tanult. Akár szobájában kucorogva a filmfesztiválokon, míg mások koktéloztak.
Ünnepelt sztár volt és sokat tanuló diák. Vizsgaelőadásként meg is kapta a színésznők áhított szerepét, Júliát. Az erdélyi színjátszás egyik legnagyobb színésze, Senkálszky Endre volt akkoriban a kolozsvári direktor. Becsületesen nézte a vizsgaprodukciókat, hogy fiatal tehetségeket szerződtethessen. Így került Anikó több osztálytársával együtt Kolozsvárra, és rögtön első ottani szerepében, Thornton Wilder, A mi kis városunk című darabjának Emilyjeként kiugró sikert aratott. Filmről már ismerték, de bebizonyította, hogy a deszkákon is abszolút megállja a helyét. És közben folytatódott a karrierje a vásznon, de amikor indult a televízióban a magyar adás, akkor is ő mondta a beköszönő szavakat. Népszerűségére jellemző volt, hogy szülővárosában, Nagyváradon az is megtörtént, hogy hazatérve a moszkvai filmfesztiválról, az utcájukban két megálló között megállt a villamos, mert a vezetője kezet akart fogni vele, az utasok pedig megtapsolták. És még az is megesett, hogy a repülő már felhúzott lépcsőjét visszaengedték a kedvéért, mert elkésett.
Széles Anna méltósággal tudott elmenni nyugdíjba
Népszerűségét persze növelte, hogy férje, Florin Piersic is sztár volt, tudtak együtt szerepelni a tévében, és közös műsoruk is volt, amivel járták az országot. Csak hát Florin Bukarestben volt színész, Anna pedig Kolozsváron, és ez nem tett jót a kapcsolatuknak. Anna, mint mindenről, arról is őszintén beszél, hogy a rendkívül jóképű Florinra tapadtak a nők. Egy idő után betelt a pohár. Végül a színésznő Budapestre költözött, és pontosan tudta, hogy nálunk nem kerülhet olyan kivételes helyzetbe, mint amilyenben Romániában volt. Bessenyei Ferenc is megmondta neki, hogy ez nem olyan lesz, mint amikor otthonról egy-egy filmbe átjött hozzánk forgatni. Hát nem is lett olyan. A Tháliában játszott kis és nagyobb szerepeket, és amikor Művész Színházzá vált a teátrum, és az új vezetőség a régi társulatból szinte senki szolgálataira nem tartott igényt, neki akkor is ajánlottak szerződést. De az nem állítható, hogy itt is meghatározó színész vált belőle, az viszont igen, hogy méltósággal tudott elmenni nyugdíjba.
Az országos ismertség azonban nálunk is megcsillant a számára. A több mint 80 részes, Szeress most! című sorozatban ő volt a felvágott nyelvű Bori néni. Éldegél egy csendes hetedik kerületi lakásban, amiben sok az erdélyi emlék, a falra kitett, szerepeit ábrázoló fotó. Naponta átjár súlyos traumán átesett, depressziós nővéréhez, ha van más, aki vigasztalja, akkor pedig gyorsan irány Bécs, a szeretett fiához és imádott nyolc meg ötéves unokájához. Már pontosan tudja, nem az a boldogság, hogy minden perce be van osztva, mint amikor agyon foglalkoztatták.
