„A lágy cenzúra egyik leghatékonyabb eszköze az állami reklámok tendenciózus elosztása: a kormány ugyanis a Mérték Médiaelemző Műhely szakértői szerint csak a lojális orgánumokba invesztálja a közpénzt” – olvasható a Népszava március 13-ai számában, az „Alattomos kormányzati reklám a rádiópiacon” című cikkben. Ez a nyitómondat. A megállapítás hitelességét egyáltalán nem akarom megkérdőjelezni (nem volna miért), hanem hatókörét szeretném tágítani.
Helybeli újságírók kis csapata 2007 tavaszán indított útjára békéscsabai központtal egy megyei hírportált, amely néhány hónap múlva szegedi szerkesztőséggel is rendelkezett, és a tervek szerint a terjeszkedést Bács-Kiskun megyében folytatta volna. Ez utóbbiból már nem valósult meg semmi.
A magunk kezdeti jelentéktelensége ellenére – tagja voltam a szerkesztőségnek – óriási zavart okoztunk a megye politikai életében. Aligha kell az olvasót emlékeztetni rá, hogy 2006 őszén narancssárgába borult az ország, így kevés kivételtől eltekintve a települési és az akkor még régi fényükben ragyogó megyei önkormányzatok fideszes vezetésűek voltak. (A helyzet azóta sem sokat változott. Pontosabban: semennyit.) A körülmények nem nekünk kedveztek. Az internet elterjedtsége sokkal alacsonyabb volt, mint manapság. A hírportál fogalma, ha nem volt is teljes ismeretlen, mégis némi magyarázatra szorult. Hirdetésszervezőink a cég- és vállalatvezetők többségének nem vagy alig volt képes elmagyarázni, mi a banner (grafikai hirdetés), mert ezek a többségében ötven fölötti, őszülő halántékú férfiak egyáltalán nem használtak számítógépet. A hirdetési ismereteik a nyomtatott sajtóra vonatkoztak.
Vidéken az államot – ha lehet így mondani – az önkormányzatok képviselik. Nem közjogi értelemben persze, hanem a hirdetések elosztásának abban az „állami elosztásos” gyakorlatában, amelyről a Mérték Médiaelemző Műhely idézett tanulmánya szól. Mindez nem kevesebbet jelent, mint azt: a lágy cenzúra eszközeit legalább tíz éve gyakorolják a médiumokkal szemben. Bőséges tapasztalatot szerezhettünk erről két éves munkánk során.
Könnyű volna az mondani, hogy egy magát függetlennek nevező (és valóban az volt) hírportál ne kerüljön semmilyen szerződéses – értsd: hirdetési szerződéses – kapcsolatba a helyi politika szereplőivel. Ilyen éteri tisztaságú kijelentést csak az tehet, aki nincs tisztában a vidéki viszonyokkal. A helyi hirdetési piac gyenge, a gazdasági élet szereplői aligha képesek eltartani egy hírportált. A dolog természete szerint lapárbevétellel nem rendelkeztünk, alaptőkénk csekély volt, így hiába alakítottuk ki a legáramvonalasabb szerkesztőséget és állapítottunk meg csekély javadalmazást magunknak, indulásunk pillanatától fogva versenyt futottunk az idővel.
A hagyományos megyei napilapot és a hozzátartozó hírportált több tízmillió forintos hirdetési keretszerződések kötötték a megyei önkormányzathoz, a megyei jogú városhoz. Milliós nagyságrendű lehetettek az itteni kisebb és nagyobb városok polgármesteri hivatalaival kötött kontraktus. Mindenki, aki csak egy kicsit ismerte ezeknek a szerződéseknek a valódi célját (már túl a profithalmozáson), tudhatta, hogy a szerkesztőségek egészének lojalitását vásárolták meg az önkormányzatok. Ezt legjobban a kiadóvezetők és a főszerkesztők tudták, akik éberen ügyeltek arra, hogy semmilyen, a helyi hatalmasságoknak kellemetlenséget jelentő cikk ne jelenhessen meg a megyei sajtóban. Az újságírók többsége saját szakmája elárulásával felérő megértéssel viszonyult a kialakult helyzethez – a teljes képhez azért ez is hozzátartozik.
Ebben a felállásban kakukkfióka volt a mi kicsiny portálunk, és még arra is volt esélyünk, hogy a lehetetlennek tűnő financiális viszonyok ellenére megkapaszkodjunk. Mivel mi szabadon, megkötések nélkül írhattunk mindenről, látogatottságunk és olvasottságunk rohamosan nőtt. Egy év alatt szinte beértük az évekkel előttünk járó, összehasoníthatatlanul kedvezőbb anyagi kondíciók között működő konkurenciát. Akaratlanul is hatással voltunk a megyei közbeszédre, mert egy idő után versenytársunk sem hallgathatott olyan ügyekről, amelyeket mi megírtunk. De ettől bizonyára csak gyűlöltebb ellenfelek lettünk a helyi hatalmasságok és a helyi média más szereplői előtt.
A politikai szélmozgásokat a helyi gazdaság szereplői is észlelték és követték, és nem alaptalanul jutottak arra a következtetésre, hogy nálunk nem ajánlatos hirdetni. Létezik ennél lágyabb cenzúra? Létezik valami, ami ilyen alattomosan alakítja a piacot, de bizonyítani lehetetlen? Aligha.
Egy békési középváros szocialista polgármestere saját vezetői keretéből havi százötvenezer forintért kötött szerződést hírportálunkkal (szigorú feltételekkel), hogy kiemelten foglalkozzunk önkormányzatuk ügyeivel. A fideszes többségű testület a szerződés felmondására kötelezte – bizonyára jogalap nélkül – a városvezetőt, aki beadta a derekát.
Majd két évig kitartottunk. Az utolsó négy hónapban már fizetésünk sem volt. Mi megpróbáltuk. Ennyi sikerült.
