A Szahara egykori virágzó zöld korszakáról készült tanulmányt tett közzé a Science Advances című folyóirat. Jessica Tierney, az arizonai egyetem geotudományok szakértője a tengeri lerakódások megvizsgálásával át tudta értelmezni a térség csapadéktérképét egészen 25 ezer évre visszamenőleg, egyúttal felhívta a figyelmet a Homo Sapiens migrációja és a Szahara nedvessége között. Egyes tudósok feltételezik, hogy az emberek olyan mértékben hagyták el a Szaharát, ahogyan az sivatagosodott. Tierney professzornő és társai viszont azt állapították meg, hogy a nagy migrációk 8000 évvel ezelőtt voltak, még a „zöld Szahara” korszakában.
Volt egy körülbelül ezeréves viszonylag száraz időszak, amely alatt az emberek elhagyták a területet. De amikor ez a korszak lezárult, visszajöttek, de már más körülmények között: az új közösségek elsősorban állattenyésztők voltak. Tehát ez a száraz időszak választ el két különböző kultúrát, életmódot. A „zöld korszak” e felfogás szerint véglegesen körülbelül Kr.e. 3000-zel zárulhatott le.
Az első pásztorközösségek a Nílus közelében telepedtek le, az új foglalkozásnak pedig számos következménye volt. David K. Wright, a szöuli egyetem régésze szerint az állattenyésztők felgyújtották azokat az erdős területeket, ahol letelepedtek és ahol állataikat akarták legeltetni. Az erdők és a szavannák eltűnésével pedig megváltozott az a napfény-mennyiség, amelyet a talaj visszavert, és ez befolyásolta az atmoszferikus keringést. Ilyen formán csökkent az esők mennyisége és elindult a sivatagosodás. Ugyanerre a jelenségre találtak ebből a korszakból bizonyítékot a dél-algériai In-Atei körzetéből, és ez indította el az egykor mintegy 400, ma már csak 8 ezer négyzetkilométer területű Csádi-tó zsugorodását, és vízhozamának drasztikus csökkenését. Tehát a professzor szerint, aki elméletét a Frontiers in Earth Science című folyóiratban publikálta, a sivatag létrejöttében az ember játszotta döntő szerepet.
Ugyanakkor vannak, akik úgy vélik, hogy a sivatagosodás már 7 millió évvel ezelőtt elkezdődött azzal, hogy fokozatosan eltűnt a nagy óceán, amelyből megszületett a Földközi-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger, és ez jelentős klimatikus változásokat okozott.
Olyan vélemény is van, mely szerint az éghajlatváltozást a Föld tengelyének ingadozása idézte elő. E tengely nem mozdulatlan, egy rotációs mozgást hajt végre körülbelül 23 ezer év alatt. A Föld pályájának ingadozását olyan más tényezők is befolyásolják, mint például a Hold, amelynek szintén vannak ingadozásai. Bizonyos kutatások arra utalnak, hogy abban az időben, amikor a Szaharát sűrű növényzet borította, a nyári napsugárzás az északi féltekén erősebb volt, amely erősítette a monszunt Afrika nyugati részén és bőséges esőt küldött a Szaharába. A Föld forgásában bekövetkezett változás viszont gyengítette a monszunt, és emiatt szárazság köszöntött be a régióban.
Az időben ismétlődő változás hatását Wright professzor sem tagadja, ugyanakkor a neolitikum emberének a környezetbe való, klímaváltoztató beavatkozására más példákat is hoz, például a tibeti fennsík elsivatagosodását.
Mindezekből a kutatók azt az általános következtetést vonják le, hogy nem az ipari forradalom jelentette az ember első globális hatású beavatkozását a Földre, hanem ez már elkezdődött a neolitikumban és az ipari forradalmat követő két évszázad csak felgyorsíthatta azt. Ez eldönthet egy szélesebb tudományos vitát is: lehet, hogy az „antropocén” (az ember korszaka) korszak, amelyet hol a 19. század kezdetére, hol pedig a II.világháborút követő évekre tesznek, évezredekkel ezelőtt megkezdődött?