Előző tárcámat azzal zártam, hogy se Lengyelországban (nászutunkon), se Bulgáriában (előnászutunkon, egy évvel korábban) nem lehetett mit venni. De eladni igen! Amikor hospitáló tanárokként (ez két évvel korábban volt) egy budai gimnázium érettségiző osztályával Krakkóba kirándultunk, autóbuszunkat rögtön tömeg vette körül. „Mit hoztak?”- kérdezték tőlünk is. Mi történetesen semmit, se farmer, se nylon ing. „Akkor minek jöttek?” - zúgták a magyarbarát lengyelek. Bulgáriában se volt eladni valónk, illetve… Az utolsó napra (a hálókocsijegyünk megvolt) egyetlen árva levánk se maradt, csinálni kellett valamit, hogy ehessünk, ihassunk. Délelőtt volt, és Mari azt mondja: na édesem, itt van az a szép angol pulóvered, azt eladjuk. Épp egy cirkuszi sátor mellett sétáltunk el. Mari: fogd a pulóvered, és menj be! Én: megy a fene! (Gyáva voltam.) Jövendő nejem erre kikapta a kezemből a pulóvert és besétált (mint később kiderült) az oroszlánszelídítők közé. Sokat nem volt benn a sátorban, de amikor kijött, vigyorgott. Negyven leva (akkor jobb mint a rubel, egy vagyon) volt a mancsában. Éltünk belőle mint Marci Hevesen, még a kalauznak is jutott este borravaló a legjobb kupé „odaítéléséért”.
Ámde ez a történet alapjában a nászútról kíván szólni. Mondtam volt, ettünk-ittunk naphosszat, és élveztük Mari művészbarátainak a társaságát. Kaparászok az emlékeim között. Festő volt, méghozzá jó, Jan Karczewski, akinek a műtermében laktunk; festő Eugeniusz Markowski, aki belvárosi, csupa jólétről árulkodó otthonában látott bennünket vendégül, de hoppá! Előjön a színész Wojciech Siemion, akit akkor már a magyar közönség is ismert a Négy páncélos és a kutya c. fergeteges sikerű tévésorozatból. (Az újhullámos Munk felfedezettje volt, később Wajda kedvence lett, lásd például: Az ígéret földje.) Siemionnal egy jazz-bárban üldögéltünk egy délután és legalább annyi vodkát (vagy soplicát?) ittunk mint a remek zongorista, akinek kb. 2 percenként tettek le egy „felest” a hangszerére. Ami motiválta őt. Egyszóval: megragadtuk a kultúra „farkát” (más szó az eredeti persze), pláne, hogy moziban is, színházban is olyat láttunk, amit idehaza soha.
Elmentünk egy este a sztálini cukormáz-építészet remekébe, a Tudomány és Kultúra Palotájába, mely kínosan emlékeztetett diákkorom szállójára, a Lenin-hegyen. (Ösztöndíjas voltam Moszkvában.) Ott meglapult egy kis mozi, ahol a cseh Forman remekét, a Tűz van babámat vetítették. (Magyarországon csak 1988-ban!) Tudtuk, hogy az 1968-as szovjet megszállás óta ez a film Csehszlovákiában indexen van, és lehet, nem képzelgek, amikor azt mondom, Varsóban is csak a „palac”-ban vetítették. (Ahogy Jancsó Csillagosok, katonákját is elrejtették Moszkvában egy városszéli moziba.) Életünkben kevésszer röhögtünk annyit. Ilyen szatírát a „létező szocializmusról” soha senki nem csinált. Aki tud vagy akar, emlékezhet: a tűzoltóbálon szétlopják a tombola nyereménytárgyait. És akkor elhangzik a filmben egy mondat, amelyet a mai magyar jól ért: „Aki nem lopott, az nem nyert.” A mából visszanézve: ennél tömörebben (1967-ben!!) nem fogalmazták meg a „szocialista meggazdagodás” princípiumát.
És akkor színház. Már nem tudom, hogyan, de bejutottunk a Nemzetibe a Hamlet próbáira. A főhőst a legendás, akkor nagyon fiatal Daniel Olbrychski alakította, a darabot az a Hanuszkiewicz rendezte, aki legalább akkora név volt ott mint Ljubimov Moszkvában. Úristen! – mondtam. Ez nem Olbrychski hanem Viszockij. Mind a ketten (az orosz előbb) kaszkadőröket megszégyenítő energiával ugráltak a színpadon; eltűnt a töprengő dán királyfi, a helyébe az 1968-as lázadó, dühöngő ifjúság lépett. Óriási élmény volt.
Amiképp találkozni - egészen véletlenül, a Lazienki parkban – Mari 1966-ból való barátjával, Marek Piwowski filmrendezővel, aki akkor már márkanév volt Lengyelországban (épp a Hajókirándulást, a Tűz van babám lengyel „testvérfilmjét”) forgatta és csakhamar a Bocsánat, itt lőnek? c. „szocialista krimijével” idehaza is ismert lett. Marival gyorsan felidézték a régi szép időket (én ezekről semmit se tudtam), az Amerikában világhíressé vált Janusz Glowackit („Glowa”), közös barátjukat, aki történetesen Piwowski forgatókönyveit írta. Mari csak annyit mondott nekem, hogy 1966-ban „sokat lógtak együtt”. Az én akkori moszkvai életemhez képest az övé Varsóban tele volt izgalmakkal (férfiasakkal).
És hogy el ne feledjem. A Nemzetiből a villámlátogatás után átmentünk a Bristol szállodába, amelynek az volt a híre, hogy ott csinálják a lengyelek legjobb túrótortáját (sernik). Erről két oknál fogva is szívesen írok. Egyrészt mert a hír igaznak bizonyult. Nem olcsón, de a tortát teletömték mazsolával, narancshéjjal, fenséges ízt adva a tojássárgájával elkevert túrónak. A másik ok leverő: 1981-ben, a szükségállapot idején a Bristol túrótortájában se mazsola, se narancshéj nem volt, és mintha a tojást is kispórolták volna. Tele reménnyel léptem be a cukrászdába, és tele csalódással távoztam. Igaz, a csalódást megszoktam, mert az újságírószövetség hajdan híres éttermében is csak egyetlen dolgot lehetett rendelni: csülköt.
Marival a nászúton emlékezetem szerint elég sok csülköt (golonka) ettünk; az akkortájt idehaza nem volt divatban. Hiányzott az étlapokról. De ha már itt tartunk, hadd mondjam el, hogy én, mint a savanyú levesek „betege”, akkor és ott tanultam meg, hogy a paradicsomlevest „soha” nem cukrozzuk, mert az húsokon és csontokon fő; továbbá van az állítólag nem létező lengyel konyha kínálatában még egy-két savanyú leves: például a zurek, amelynek alapanyaga az orosz kvaszt idézi, meg az uborkaleves (zupa ogórkowa). „Buktam” mindegyikre, de a cékla, a cékla… - az volt a király, és maradt is, itthoni konyhánkban. Miképpen a paradicsomleves, az is húson, csontokon fő, attól kapja királyi ízét. Mellé, mint sokan tudjuk, húsos palacsinta jár; Lengyelországban sokszor nem palacsintát, hanem hússal töltött sült barátfülét szolgáltak fel. Az is „baromi” jó volt. (Folytatom.)