Donald Trump: „Nem csinálhatom olyan rosszul, hiszen én vagyok az elnök"
Németh Szilárd: „Van a valódi valóság, amiről Orbán Viktor beszél, és van az elmúlt néhány évtizedben a liberális diktatúra által felépített álvalóság.”
Nincs két hete, hogy a kormányfő a római köztársaságot polgárháború árán a császárságba vezető Julius Ceasart emlegette a Múzeum-kertben, annak a forradalomnak az évfordulóján, amely kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, s alkotmányos monarchiaként lehetett (volna) a köztársaság előszobája. Ez fel sem tűnt volna, ismerjük a kormányfő meggyőződéses vonzódását a tekintélyelvű államberendezkedés iránt, tudjuk, hogy megveti a köztársaságot. Tudjuk, hogy tudja: 1848 és 1956 is - övé a szónoki párhuzam - a politikai status quo nagyhatalmi őrzése miatt bukott el. Ámde, 1989 után Magyarország a nyugati világ része lett. Autonómiáját ez garantálja és a kormányfő „valóságán” kívül semmi sem indokolja, hogy erről a nemzet lemondjon.
Ő nem így, hanem úgy gondolja, hogy Európa népei a lázadás állapotában vannak. Jelek vannak, amelyek üzenik: baj van az európai birodalomban. Ugyanolyan baj, mint 169 éve. Akkor a hatalmasok megtagadták a nemzetektől a jogot, hogy átalakíthassák magukat. A béke szent szövetségét hozták létre, de ez a szabadság ellensége lett, az álszentek szövetségévé vált. Az akkori álszentszövetséget le is fordítja a mai álszentszövetségre: a brüsszeli bürokraták, a liberális világmédia és a feneketlen bendőjű tőke szövetségével szemben van ma lázadás. Először az angolok (Brexit), aztán az amerikaiak (Trump) lázadtak fel. És idén jön a folytatás – Hollandiában, Franciaországban, Németországban.
Ami a brüsszeli bürokratákat illeti, a kormányfőnek igaza van: sem a nemzetállami liberális parlamentarizmus, sem az ennek talaján megszervezett európai demokratikus birodalmi parlamentarizmus nem képes válaszokat adni a globális világ kihívásaira. Ezt csak akkor kísérelhetné meg, ha elmélyítené az európai integrációt, amihez ma már gyenge a 27 tagállam közös döntéshozatali mechanizmusának hatékonysága. Az európai föderalizmus csíráját maga a magyar kormányfő irtaná ki, az, aki kihasználja, hogy a demokratikus Unió önmagát köti gúzsba. Orbán Viktor a nemzetállami autonómiára hivatkozva nem hajlandó lemondani több nemzetállami jogkörről a közösség javára. Meggyőződése, hogy a világ a tekintélyelvű politikai rendszerek irányába „halad”, s mert az uniós értékek számonkérését szenvedi saját kormányzása, mert – több, kevesebb okkal – nincs bizalma a brüsszeli apparátus kezébe adni ezeket a nemzetállami felhatalmazásokat, blokkolja és mindinkább bosszantja az Uniót, miközben szüntelenül keresi, de nem találja a világban azt a másik birodalmi erőt, amelynek árnyékában megpihenhetne.
A "liberális világmédiával" a kormányfőnek az a baja, hogy az próbálja ellenőrizni a mindenkori hatalmat. Orbánt valójában a nyilvánosság szabadsága nyomasztja, s a „feneketlen bendőjű” tőke is csak addig, amíg az – szerinte – e médiával szövetségben áll. De, ha e szövetség létezik egyáltalában, inkább a média - a közönség - kiszolgáltatottságát jelzi, s árulkodóan labilis. Mert a szabad média közmegbízatása volna nem csak a politika, hanem a gazdaság ellenőrzése is. A kormányfőnek semmi gondja a hatalom alá gyűrt, állami, tehát közpénzből táplált médiával, amely az ő post-truth „igazságát” zengi. Ami pedig a feneketlen bendőjű tőkét illeti, annak étvágyát regnálásának mostani hét éve alatt csak nemzetállami keretben próbálta a szabad piac felszámolásával, a mamelukok hasznára visszafogni.
A látomásos lázadás ma még csak határozott figyelmeztetés. A kormányfő közelgő forradalomról beszél, amely elsöpri a liberális demokratákat, hogy a deszkákra felléphessenek az őhozzá hasonló illiberális tekintélyelvűek. Mindenekelőtt Trump győzelmétől remélte azt az európai jobboldali áttörést, amely véget vet a brüsszeli vircsaftnak. Erősen túlbecsülte az amerikai elnöki intézmény mozgásterét és alábecsülte az amerikai demokratikus intézményrendszer önkiigazító erejét, undorát az állam vélt vagy valós túlterjeszkedése ellen. Legfőképpen pedig abban kell csalatkoznia, hogy Európa nem látszik követni Trumpot, ellenkezőleg: a Trump-jelenség arra szorítja, hogy megtegye, amit eddig Amerika árnyékában elbóbiskolt. Újrafogalmazza önmagát, az euroatlanti viszonyt, Amerikával szemben is. Ez jelent meg a Brexit után a „nem kényszer, de választható” – valójában már létező - kétlépcsős Unió tervében, mert a mély integráció fontosságát megértőknek elegük lett a valódi álszentekből, akik nem hogy a mélyebb integrációval, de a közös értékekkel sem értenek egyet. Van tehát mitől óvakodnia a magyar kormányfőnek, ha valóságos jeleket lát: Hollandiában vereséget szenvedett a szélsőjobb, a franciák minden jel szerint nem segítik hatalomra Marine Le Pent, és imádkozhat Angela Merkel kancellárságáért, mert ha a szocdem Martin Schulz nyer ősszel a németeknél, akkor életveszélyes döfést kaphat a magyar illiberalizmus.
Mindez jelzi, ez nem Orbán Viktor éve lesz, s elég fejfájást okozhat a hatalomnak. Amit csak tetéz, hogy a választások előtt egy évvel nem talál olyan súlyú témát, ami a 2014-ben győzelmet hozó rezsicsökkentéshez, vagy a hatalmat 2014-16 ősze között megszilárdító, mára kifulladt menekültkérdéshez hasonlóan, pártok felett tudná mozgósítani a közvéleményt. A "meg kell védeni az országot" (Semjén Zsolt) hétéves háborúja, ellenség nem lévén, már unalmas. Ez pedig egy médiakormányzást gyakorló, tekintélyelvű, korrupt hatalom esetében azzal a veszéllyel jár, hogy erős ellenzék nélkül is beomlik. Ha pedig a beomlás után nem lép a helyébe kormányzóképes köztársasági erő, akkor nyomában káosz és egy új cézár jár.
