Stefan Zweig egy olyan Osztrák-Magyar Monarchiában született, ahol úgy tűnt, minden biztonságban, örökké fennmarad. Egy multietnikus (idealizált) világ, ahol a szellemi munkát semmi nem zavarja, a személyes szabadságot pedig semmi sem csorbítja. Jött azonban az első világháború, Zweig sosem állt be a háborút dicsőítő értelmiségiek közé, Svájcba ment, majd a Monarchia Ausztriának nevezett romjaira tért vissza. Ekkor még mindig bízott annyira a humanizmusban, hogy a koncentrációs táborok agyrémnek tűntek. Miután 1934-ben salzburgi házában házkutatást tartottak, Londonba utazott és soha nem tért vissza. Európán kívülről figyelte, ahogy a náci ideológia nevében égették nemzetközi bestsellernek számító könyveit. Nem tudta feldolgozni az európai kultúra pusztulását jelentő háborút, így 1942 februárjában feleségével öngyilkos lett a brazíliai Petropolisban.
Ez az életanyag az alapja a Stefan Zweig - Búcsú Európától című osztrák-német-francia filmnek, amely 1936-tól a végjátékig meséli el egy depressziós és melankolikus személyiség száműzetés-tapasztalatát. Hat év hat fejezetben, melyeknek állomásai Rio de Janeiro, Buenos Aires, Bahia tartomány, New York és Petropolis. A film egyetlen pillanata sem játszódik Európában, mégis ez a legmeghatározóbb tér. Közelség és távolság, múlt és jövő fogalmaival játszik a film: az igazi Európa visszahozhatatlan, a népek békés együttélésének helye, Brazília jelenti a jövőt, amit viszont Zweig már nem fog megérni. A Zweiget játszó Josef Hader átérezhetően és hiánytalanul projektálja a belső konfliktusokat, így azok számára is téttel bírnak a filmen szereplő alak vívódásai, akik nincsenek tisztában Zweig sorsával.
A film életképeken keresztül mutat be egy olyan értelmiségi alakot, aki végletekig pacifista és humanista. Alkatától idegen a diplomáciai közbenjárás, a politikai véleménynyilvánítás, ami a második világháború idején a befolyásos, nemzetközileg ismert zsidó, száműzetésben élő író pozíciójával kikerülhetetlenül együtt járt. A film egyik fejezetében, az 1936-os Buenos Aires-i PEN-kongresszuson mindenki azt várja, ítélje el a hitleri Németországot. Ezt nem teszi, Zweig logikája szerint ugyanis egy írónak csak az igazság számít, nem ítélkezik, hanem független marad. Később kiderül és a néző is tudja, hogy a függetlenség ezen szigetei már nem léteznek.
A legtermészetesebb aktivitás az elvonult írás lenne, ezzel szemben azonban ott van az erkölcsi minimum: segíteni kell, mert ő megteheti. A New York-i jelenetben a megfáradt író alakja mellett a befolyás és a jelentéktelenné válás kettősségét is látjuk: komoly kapcsolatai vannak, de szellemi hazájában megsemmisítették. A romjaiban létező, kifordított európai kultúra jelképe az a jelenet, amikor Bahia tartományban, ahol Zweig és felesége egy cukornádültetvényt látogat meg, a helyi zenekar kínosan-rosszul Johann Strauss Kék Duna keringőjét játssza.
A film egyik kulcsjelenete, amikor Zweig a szintén Petropolisba menekült berlini újságíróval, Ernst Federrel fut össze, aki megmutatja neki házukat. A terszon állnak és figyelik a buja paradicsomi kertet. „Olyan, mint a trópusi Simmering” - mondja Zweig, aki nem a brazil környezet látja, hanem azt a hazát, ami már visszahozhatatlan. A párbeszéd folytatásából világos, hogy új életet sem lehet kezdeni: - Nem panaszkodhatunk - mondja Zweig. -Mi nem - így Feder. És a hosszú csöndet megelőző kérdés: „Hogy lehet ezt elviselni?” Azaz azt, hogy paradicsomi valójában az európai kultúra volt, most azonban azon a nyelven küldik halálba barátait, és azon a nyelven adnak parancsot könyveinek égetésére, amelyen ő alkot.
A bűntudat és a pusztítás elviselhetetlenségéből szinte egyenesen következik az öngyilkosság. Az utolsó jelenet nagyon finom: a halott párt csak egy szekrényajtó tükrében látjuk egy pillanatig, ezután barátaikat, hogy reagálnak arra, amit mi nem látunk.
Ugyan a film történelmi időket idéz fel, aktualitása tagadhatatlan. Zweig kijelenti, hisz a szabad Európában, hogy az útlevél és a határok történelemmé válnak. Ezt azonban ő már nem fogja megélni. Lehetetlen nem a kirekesztésre, szélsőjobboldali ideológiák feléledésére és a menekültválságra gondolni, és arra, hogy lehet, a szabad Európa ugyanúgy a tegnap valójában sosem létező világa lesz, mint Zweig tökéletes Monarchiája.
