Emlékszem arra a napra, midőn első alkalommal vettem részt az országos március 15-i nemzeti ünnep eseményein. A piarista általános iskola tanulója és az iskola cserkészcsapatának egészen kezdő tagja voltam. Még a nevére is emlékszem: 2. BKG, azaz az ország másodiknak megalakult cserkészcsapata volt - az egyes számot a budapesti református gimnázium csapata birtokolta -, a B.K.G. rövidítésnek pedig Budapesti Kegyesrendi Gimnázium volt a feloldása. (Bevallom, én a „piarista” jelzőt jobban kedveltem, mint a „kegyesrendit”, holott persze tudtam, hogy az első jelző latin, a második magyar). úgy emlékszem, a cserkészfogadalmat is március 15-én tettük le.
Szóval 1948-ban vettem részt első alkalommal március 15-i ünnepségen, és azóta igen sokszor. Volt közöttük nagyon szomorú, mint 1957-ben, amikor a magyar forradalmat eltipró hatalom tett úgy, mintha egyáltalán köze volna a forradalom fogalmához. És volt közöttük felemelő és méltóságteljes, mint a demokratikus rendszerváltozás utáni néhány esztendőben. Ezeken többnyire szerepet is vállaltam, például ünnepi beszédet mondtam a Pilvax kávéház előtt mint az írószövetség elnöke. Most talán első alkalom volt, hogy csupán a televízió képernyőjén figyeltem az eseményeket. Nem lettem boldog attól, amit láttam.
Kezdetben jóindulattal, aztán mind erősebb ellenkezéssel hallgattam az ország miniszterelnökének szónoklatát, különösen azt, hogy szinte közös nevezőre hozta az Európai Unió vezető hatalmainak a magyarországi kormánypolitikával szemben megfogalmazott aggodalmait az 1848-as bécsi kamarilla ármánykodásával. Nem hinném, hogy Brüsszelnek mindenben igaza van, Magyarországon nincs zsarnokság (ha volna, ez az írás nem jelenthetne meg!), mindazonáltal érdemes lenne meghallgatni és megfontolni Brüsszel aggodalmait és kritikai észrevételeit. Ami Brüsszelben elhangzik, az egész Magyarországot érinti és alkalmanként sérti, holott nem biztos, hogy a budapesti kormányfő Brüsszel ellen vezetett hadjáratával mindenki azonosul. Én például nem.
De a provokatív trombitálás sem tetszett igazán, véleményem szerint ez is csorbát ejtett az ünnep méltóságán. Leginkább azzal, hogy a nagyvilág előtt kinyilvánította: valójában két Magyarország létezik. Nem segíti a máskülönben erősen kívánatos nemzeti összefogást az, hogy legnagyobb nemzeti ünnepünk a most tapasztalt szinte „polgárháborús” szenvedélyek áldozatává válik. Erről persze mindkét politikai oldal tehet, és az is érdekes lehet, hogy az állami tévétársaságok nézői mindebből semmit sem tapasztalhattak. A Hír tévé adásaiban viszont egymás melletti kockákban lehetett szemlélni a hivatalos ünneplőket és a sípoló ellenzékieket.
Magyarországon ma éles politikai nézeteltérések osztják meg a társadalmat, a nemzetet, és mindebben van valami történelmi fenyegetés. Átéltünk (vagy elődeink átéltek) már hasonlókat 1918 és 1920 között, a negyvenes évek elején és végén, és szinte kegyelmi ajándéknak számított, hogy a „rendszerváltás” idején alig lehetett tapasztalni elszabadult indulatokat, eltorzult arcvonásokat, fenyegető mozdulatokat. Igen, voltak a magyar történelemnek „kegyelmi” pillanatai, például 1848-ban, 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban, 1989-ben. Ma ezektől messze vagyunk, márpedig az artikulálatlan hangoskodás, tapasztaljuk ezt bármelyik oldalon, nem visz közelebb gondjaink megoldásához.
A fellángoló, majd ellobbanó szenvedélyek, gondolom én, nem fogják a kívánatos útra terelni a magyar társadalmat. Hadd idézzem végezetül azt (a mára szinte elfeledett) Csoóri Sándort, akit sohasem lehetett „nemzetellenesnek” bélyegezni, akitől nem álltak távol az indulatos ítéletek, és aki 1990. március 15. alkalmából (az első „szabad” nemzeti ünnepen) a nemzet méltóságának védelmében a következőket jegyezte fel: „Ez a nép az elkövetkezendő időkben nem ügyeskedést, nem puccsokat, nem gyorsan ellobbanó zsenialitást vár, hanem nyugalmat, megbízható gondolatokat. És megbízható személyiségeket. Mert a holnapi Magyarország csakis új vezetői morális nagysága révén lehet és lesz a március tizenötödikei eszmék megújuló országa.”
