A múltkoriban Zuglóban bemutattak nekem egy idős embert. Elmondották róla, hogy 45-ben, amikor a harcok megszűntek, és elhallgatott Budán az utolsó ágyú is, felmászott egy villanypóznára, onnan hívta az embereket, segítsenek a megrongált vezeték helyreállításában. Azok hitetlenkedtek, mondván, nem lehet tudni, hogy vége van-e már a háborúnak, ha meg igaz, hogy vége, akkor csinálja meg az Elektromos Művek a világítást.
De az addig magyarázott, addig beszélt társainak, míg előbb ketten, aztán többen álltak mellé. A felesége pedig hordta az embereknek a kosztot. A nyomorúságos pinceéletből maradt még egy kis bab meg sárgaborsó. Azt főzte, osztotta be apránként és a sajátjából tartotta jól az önkéntes villanyszerelőket. Nyolc nap alatt az egész környéken kigyulladt a fény.
Tausz Bélának hívják ezt az embert, aki 1917-ben jegyezte el magát az eszmével, amely azt tanítja, hogy mindent az ember felemelkedéséért. Negyvenkét évvel ezelőtt szabadult fel a kisinas Tausz a szerelőszakmában és az Albertfalvai Repülőgépgyárba került. Emlékek, tovatűnt képek. Lánchídi csata. Keleti pályaudvar. Tatabánya, ahol a munkásotthonból ők irányították a rendet. És aztán 1919, a 3/68-as vörösezred. Aztán az összeomlás, bujkálás, munkanélküliség. Küzdelmes esztendők, nehéz évek...
És most? Dolgozik. Negyven esztendős tapasztalatainak gazdag kincsestárát osztja szét, tanít, nevel úgy, ahogy kisinas korában tanulta: mindent az ember felemelkedéséért... L. V.
