Állóképesség tekintetében nincs párja az NB I-nek. Elvégre az első osztályúnak nevezett bajnokság folyton csak áll. A téli szünet alig több mint két hónapig tartott, így már tényleg ideje volt az újabb pauzának, amely három hétre nyúlik a válogatott portugálok elleni vb-selejtezője (szombat, Lisszabon, 20.45) miatt. Gondolják meg, négy tavaszi forduló is lezajlott már, nem lehet a teljes kimerültségig terhelni a fiúkat...
A pihenőidő persze nem merült ki a decembertől februárig húzódó, valamint a mostani vakációval, hiszen az ősszel a feröeri látogatást megelőzően ugyancsak hetekre bezárt az NB I, és a csukvatartásnak meg is mutatkozott az eredménye a tórshavni pontszerzés (0-0) formájában. A punnyadás következő szakasza szintén megtette jótékony hatását, mert ugyan a svájciaktól idehaza kikapott a nemzeti együttes (2-3), néhány nappal később bravúros diadalt aratott a lettek vendégeként (0-2). Andorra legjobbjait pedig már egyenesen lemosta a csapat: a kéthetes szünetben olyan jól sikerült felkészülni Rubio, Llovera, Aláez és a többi nagy hírű vendég játékából, hogy szinte nem volt ellenfél az Üllői úton (4-0).
Jörg Daniel, a hazai edzőképzés januárban beiktatott német vezetője már két-három forduló mérkőzéseit látva kijelentette: hazánk „élvonalában” nem megfelelő a tempó. Csupán ezt észrevételezni nem kellett volna ideérkeznie a trénernek, mert megállapításának tartalmával mi már évtizedek óta tisztában vagyunk. Az elöljáró azonban bővebben is kifejtette gondolatait – leszögezve, hogy „még nem teljesen ismeri” a magyarországi helyzetet –, s mivel szerinte (is) nemzetközi szinten sokkal többet és gyorsabban futnak a játékosok, arra a következtetésre jutott: a különböző – értsd: felnőtt és utánpótlás – válogatottaknál igyekezni kell pluszmunkával csökkenteni a kontraszton. A történet itt körbe ér...
Mintha nem lenne más világ, mint amilyen Csányi Sándor hivatalba lépésekor uralkodott a magyar futballban. A kritikával 2010-ben még nem takarékos, azóta viszont mind spórolósabb MLSZ-elnök a beiktatása után kijelentette: „Jelenleg sem a pályán, sem azon kívül nincs profizmus.” Hozzátette: „A legnagyobb gond az, hogy eddig sumákolás volt, folyt a pénz, és nem jöttek a szponzorok.” Ugye, milyen jó, hogy manapság még véletlenül sem fordul elő simli, egyáltalán nem gurulnak el csak úgy, számolatlanul és haszontalanul a forintok, miközben egymás hegyén-hátán tolonganak a támogatók... De ha nem nyüzsögnének a szponzorok, akkor se volna baj, hiszen a jegybevétel csúcsra jár, a mezeladásból, ajándéktárgyakból származó hozam ugyancsak hatalmas, elvégre ki ne szeretne, mondjuk, Dombó-, Bertus- vagy Karan-mezt kapni, nem szólva egy méltóságot adó Mezőkövesd Zsóry SE-bögréről.
S akkor még ott vannak a tévéjogdíjak... Ezek 2012 és 2016 között összesen 3,54 milliárd forintra rúgtak, ám a viszonylag nagy dohány csak aprópénz volt a valóban üzleti alapon működő ligák bevételéhez képest, ráadásul nem jelentettek mást, mint – a közszolgálatinak mondott, agyondotált tévé révén – kincstári segítséget. Hiszen döntő hányadában az állami forrás tartja fenn a mai magyar futballt; a nélkül felkopna az álla.
Mivelhogy korántsem közügy.
Az NB I-es találkozók nézőátlaga pillanatnyilag 2649, de a Csányi-érában ez már megszokott tartomány, hiszen a hét (szűk) esztendő alatt csak csak egyszer sikerült háromezer fölé emelni a középértéket. További öt alkalommal 2758, 2762, 2969, 2640, 2633 volt a számok sorrendje, azaz a szegényes látogatottság csökönyösen stagnál. Az MLSZ-elnök 2012-ben vívmányként értékelte, hogy fordulónként hét meccset sugároz élőben a televízió, aztán arra az álláspontra helyezkedett, hogy elég lesz heti két mérkőzés is a képernyőn. Ám a nép se így, se úgy nem megy a pályákra, pedig újabban már félárú akciókkal is csábítanák, hogy térjen be végre...
Ez a nívó azonban nem vonz – bár a színvonalat hallatlan propagandával igyekeznek jobbnak láttatni a ténylegesnél –, így Magyarországnak csak minden 3736. polgára vetődik el egy-egy találkozóra. Igaz, ennek is van előnye.
Fel sem tűnik a szünet.
