Meghalt a fiam. Tizennégy éve történt, de még ma is beszélünk róla a feleségemmel. Elővesszük a régi fényképeit, felidéződnek az emlékek, amiket közösen, nagy vidámsággal élünk meg. (...)
Aztán jöttek a dühkitörések, és azt hittük, mindez életkori sajátosság. Ma már tudom, hogy nem, de már késő. Ha egy szülő észreveszi a gyerekén, hogy megváltozott a viselkedése, ne habozzon, vigye el orvoshoz. Sokáig hibáztattam magam, hogy gyanútlan voltam, gyanútlanok voltunk – mondta a lapnak Csuja Imre.
Elmondta azt is, hogy amikor elbeszélgettek a fiúkkal, ő közölte velük, hogy nem akar élni. A szülők nevelési tanácsadóhoz vitték, aki beutalta a pszichiátriára, de arra a látogatásra már nem került sor.
Iszonyatos ürességet éreztem, de ott volt a másik két gyerekünk. (...) Az ember tehetetlen, és ezt nem lehet feldolgozni ennyi év után sem. Tizennégy éve mindennap ordítok magamban - mondja a soha nem múló apai fájdalomról. ( forrás: life.hu)
