Ez a mi közéletünkben nem betegség, hanem népszokás. Leváltunk, felváltunk, átváltunk. Kicseréljük például az utcanévtáblákat. Máris megújulunk, függetlenül attól, hogy a házak vakolata omladozik tovább. Aztán sor kerül a szobrokra. Írók, költők, politikusok emlékművei szenderülnek jobblétre a szobortemetőben anélkül, hogy műveiket és egyéb viselt dolgaikat részleteiben ismernénk. Embereket is váltogatunk. Menesztünk nagy tudású szakembereket, ha nem a mi pártunk színeiben politizálnak. Így aztán a színek és vonalak időről-időre változnak, a színvonal viszont marad. Szavakat is leváltunk. Ha "szegények" helyett "rászorulókat" mondunk, egy darabig el is hisszük, hogy nálunk megszűnt a nélkülözés. Ha meg a valóság nem igazolja derűs jelszavainkat, akkor le vele! Váltsuk le a valóságot is! Mindebből úgy tűnik, ez netán a turáni átok. Pedig nem. Ősi gondolkodás ez: a ráolvasás logikája. Eszerint csak el kell kántálni a varázsigét, és minden rendben lesz. Az effajta ősiség különösen groteszk, ha fiatalok gyakorolják. Időről-időre megjelenik a közéletben egy fiatal csapat, és nemzedékváltást, megújulást követel. Le az idősebbekkel, bármit tudnak is! Elég volt az előző generációk diktatúrájából! (Értsd: most már mi, fiatalok akarunk diktálni.) Így aztán nevek, szobrok, emberek jönnek-mennek, a problémák megmaradnak. Most már akár mosolyoghatunk is – magunkon. Ilyenkor egy vicc sokat segít. Párbeszéd az őserdőben: Mondja, jóember, vannak itt kannibálok? Nincsenek, most ettük meg az utolsót.
