Amikor a kormányfő reggel a rádióban, rögeszmésen akadozva ismétli sokadszorra, mennyire őrült Európa, meg a strasbourgi emberjogi bíróság, mert a magyar kormány ellenében két menekültnek adott igazat, és a döntés nyomán immár egyértelmű, hogy a menekültügyi szabályok sértik a nemzetközi jogot, akkor arra gondolunk, milyen érdekes év volt 1972.
Akkor Kádár János, a 60. születésnapján, felajánlotta lemondását. Érezhette éppen úgy, hogy megbillent a bizalom iránta. A "munkásellenzék” nagy erőkkel dolgozott az 1968-as reform kinyírásán. Moszkvában jelentgették fel a szocializmus renegátjait, a másként gondolkodó Lukács-iskola maradványait is szétverték, emigrációba szekáltak néhány filozófust, szótlanságra ítéltek pár közgazdászt. A párt reformszárnya, Fock Jenő, Aczél György, Fehér Lajos, Nyers Rezső még három évig húzta, aztán a seszínű politika a nyugati hitelek lélegeztető gépére kapcsolta a létező szocializmust. Kádárt nem hagyták menni. Ő volt az "egyensúly" egyetlen biztosítéka, és túl sokaknak volt rendszerkenyere, rendszerszéke, amit félteni lehetett, semhogy bárki belássa: az országot kellene menteni, s akkor másként nem lehetett a rendszeren belül mozogva. Itt voltak a szovjetek, a reformerek nyakát szorongatták a kelet-német, a román dogmatikusok. Maradt hát Kádár. A tekintély agóniája. Tizennyolc év volt még vissza a szovjet birodalom életéből, nem volt ember, aki emlékezett volna Churchillre, vagy ha igen, akkor ne mosolygott volna a „jóslatán”: 1990-re ki fog múlni a szovjet birodalom.
Minden zavarossága ellenére sokkal tisztább volt a politikai égbolt 1989-ben, amikor Mihail Gorbacsov már felébredt a birodalmi álomból, és elengedte csatlósai kezét. Magyarországon az első szabad választásokra készülődtek, amikor a román Nicolae Ceausescu, a „Kárpátok géniusza” december 21-én, kivégzése előtt három nappal azt mondta: „A hazánk ellen folyó külföldi rágalomkampány célja, hogy megfosszák Romániát függetlenségétől, szuverenitásától és megakadályozzák népünket a haladásban a szocializmus útján. Nyíltan kimondom, hogy nem lennék méltó a nép bizalmára, ha nem tennék meg mindent azért, hogy a román nép önállóan, külföldi beavatkozás nélkül döntsön sorsáról!" Hol volt akkor már a nép bizalma, hol ő maga.
Túl nagyra emelte a tétet a magyar kormányfő, amikor a demokrácia intézményrendszerét felszámolva, Horthynál és Kádárnál is erősebb egyszemélyes hatalomra rendezkedett be. Félhetnek most sokan, mi lesz, ha egyszer térdre bukik és magával rántja a kényelmesre kitaposott fideszes világot. Túl nagyra emelte a tétet az a mameluksereg, amikor egyetlen ember sorsához kötötte a saját és az őt etető rendszer sorsát, amikor a vezér szavaihoz kötötte a saját szavait. Mert akkor most a kórus uniszónó ismételgetheti a két afrikai (valójában bangladesi) férfi görögországi (valójában szerbiai) 2015-ös kitoloncolását, az unió és a strasbourgi bíróság abszurditását, miközben a kettőnek semmi köze egymáshoz. A kormányfő rútul mellébeszélt pénteken (is). Szidta a civil jogvédőket, meg Európát, s láthatóan képtelen megérteni, hogy meglehetősen bizonytalan az általa annyira várt „európai forradalmi hullám” bekövetkezte. Értjük mi, hogy nehéz megválni Orbán Viktortól, a rendszer legfőbb biztosítékától. De mi lesz, ha a kormányfő végleg belegabalyodik a South Parkban alkalmazott, az esküdtszéket szándékosan összezavaró Csubakka védelembe? Mi lesz, ha hirtelen egyszerre nagyon sokan ráébrednek, hogy az országot egyetlen rögeszmés elme határozza meg? Mi lesz, ha ez a tömeg előbb ébred rá, mint a Fidesz néhány, még józannak tűnő vezetője, hogy az ország mégis csak fontosabb egy felkent politikai ámokfutónál?
