Március 15-e nemzeti ünnep. Emellett többek között Lujza napja is. Azok a Lujzák, akik ilyenkor tartanák a névnapjukat, elég pechesek: a kutya sem figyel rájuk. Kivéve a miniszterelnököt, aki senkit sem hagy az út szélén, névnaptalanul. Idén helyreállította március idusának Lujza-nap jellegét. A gesztust csak az idősebb generáció észlelhette, azok, akik emlékeznek a hetvenes-nyolcvanas évek kabarétréfájára, a „Jenő és Lujzá”-ra. Komlós János szövege már akkor is borzolta feminista hajlamaimat. Psota Irén mint Lujza totál agyalágyultnak mutatkozott: „Azt írta az újság…”-kezdte, majd félreértett minden egyes hírt, képtelen volt felfogni, mi történik a világban. Szerencsére ott volt mellette Jenő, azaz Major Tamás, aki férfiúi fensőbbséggel magyarázta el, mit hogy kell érteni. A Lujza-nap lényege tehát, hogy a másik hülye. Nemzeti Lujza-nap esetén közösségileg azok vagyunk. Lujza-ország. Kivéve Jenőt, aki eligazít.
Lujza-nap alkalmából a Nemzet Jenője sokadjára volt kénytelen a szájába rágni az ő lassú felfogású népének, hol az ellenség.
Pedig már 2011-ben világosan megmondta: „Most sem hagyjuk, hogy Brüsszelből vagy máshonnan bárki is diktáljon nekünk.” Illetve neki. Azóta már a hatodik március 15-i beszédét tartja, és tessék! még mindig kihull a szita agyunkból, újra és újra meg kell ismételnie: „Brüsszelt meg kell állítani” Az nekem kimaradt, hogy Brüsszel bárhová is jönni akarna, pláne hozzánk, valószínűleg a tavalyi szónoklatra nem koncentráltam eléggé, de eszerint ők is jönnek, nemcsak a migránsok. Jönne továbbá „az Európát ostromló népszavazás” is, de azt visszavertük.
Egyesek azt állítják, hogy ez utóbbi csak nyelvbotlás volt, valójában népvándorlást akart mondani, csak a népszavazást jobban utálja, ezért jött a nyelvére. De én nem hiszem, Jenő sosem téved, legfeljebb Lujza.
A helyzetet bonyolítja, hogy Brüsszel nem egyedül jön. Két szövetségese is van, szentszövetségese, illetve álszentszövetségese (kár belénk ez a sok stiláris sziporka, úgyse bírjuk megjegyezni): a „feneketlen bendőjű tőke” és a „liberális világmédia”. Merthogy magyar már nem sok maradt, hullanak, mint a legyek, természetesen pusztán gazdasági okból. Ez szép tradíció nálunk (a miniszterelnök szavaival élve „gerincíve” és „történelmi vérvonala” „az égő csipkebokor csodájában élő magyar nemzetnek”, de ezt a kezdők kihagyhatják), hogy a sajtószabadság napján rúgunk egyet a csipkebokorból kifelé a sajtó nem kedvünkre való felébe.
1920-ban a kurzushívő Herczeg Ferenc is beígérte: „Március 15-e a nemzeti sajtó szabadságünnepe és a nemzetellenes sajtó gyásznapja lesz.” Ami nem sokkal azután, hogy februárban a Népszava újságíróit: Somogyit és Bacsót meglincselték és a Dunába dobták a különítményesek, üres fecsegésnek aligha volt tekinthető. Bezzeg manapság a népszabadságosok milyen könnyen megúszták, de hát az ilyenek semminek sem tudnak örülni!
A miniszterelnök e tekintetben mindenkit megnyugtatott: „Nem egyetlen hadjáratban gondolkodunk”. Bár ezt nem egészen értem, hiszen már győztünk, „a háborút a nemzet fennmaradásáért megnyertük”. „Mi voltunk, vagyunk és leszünk.” Ez végre ismerős, ld. még: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog. Úgy látszik, ez a vérgerincvonalív a stíluselemeket tekintve elég messzire nyúlik. A nemzeti függetlenség ellen törő gonosz erők, mondhatni, rendszerfüggetlen ármányt képeznek, fene a bendőjüket. Ceausescunak még az utolsó, 1989-es beszédében is harcolnia kellett velük: „A hazám ellen folyó rágalomkampány célja, hogy megfosszák Romániát függetlenségétől, szuverenitásától”. Szakasztott így vagyunk mi is. „Nem lennék méltó a nép bizalmára, ha nem tennék meg mindent azért, hogy a román nép önállóan, külföldi beavatkozás nélkül döntsön sorsáról.” Csak a nép ott is sajnálatosan ellujzásodott, így képtelenek voltak felfogni és méltányolni a vezér küldetését.
Még jó, hogy a szél mellettünk van. Na nem mindegyik, mert van, amelyik bolond lukból fúj, mint megtudtuk. Lám, Jenő viccelődni is tud! De vannak „48-as szelek”, amelyek lázadásra bírták a népeket, ”először az angolokat, aztán az amerikaiakat, és ebben az évben jön a folytatás”. Nem értem ugyan, a hollandoknál miért nem jött, pedig tele vannak szélmalmokkal, lehet, hogy nem figyeltek eléggé a múzeumkerti beszédre, most aztán magukra vessenek! Értetlen holland Lujzák. Lujzákok.
Igaz, a délutáni ellenzéki demonstráció engem is majdnem kizökkentett, de nem hagyom magam. Más rendezvényre már el sem mentem, pedig volt számos, Lujza-naphoz méltó mulatság. Államilag hirdették a Magyarság Házában a „huszárpróbákat”, amelyek keretében benevezhettem volna „hordólovaglásra”, sőt – ami régi vágyam - „dolmánygomboló versenyre” is. Családi programként javasolták még a „Pilvax egere” című előadást (isten bizony!), valamint vidám vetélkedőket Táncsics volt börtönében - igazán hangulatos hely -, ahol pl. lehetett „ágyúból lőni verébre”. Teniszlabdákkal, ami talán nem egészen korhű, de roppant hazafias. Feltéve persze, hogy a verebek brüsszeli illetőségűek. Jenőtől tudjuk, azokat meg kell állítani.
