Előrebocsátom, hogy számomra antipatikus a kifütyülés, legyen az reakció egy politikus mondataira vagy egy énekes félrecsúszott hangképzésére. Ennél sokkal kulturáltabb megoldások vannak a kritikára, a kétségek és ellentmondások hangoztatására. Tény, hogy egyre kevesebb, de azért még van. Mindennek hangsúlyozása mellett kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Juhász Péter kezdeményezését se támogatom, pedig volna mit bírálni az Orbán kormány működésében is. Most 14 éves az unokám, akit négy vagy öt éves korában – a hazafias nevelés félreértése folytán – elvittem a Nemzeti Múzeumhoz, hogy mielőbb tanúja legyen a nemzet ünneplésének. Tervezgettem titokban, hogy az ünnepség után, hazafelé menet azután beszélgethessünk a szabadságról meg a függetlenségről. Akkor Gyurcsány volt a miniszterelnök, ő tartotta az ünnepi beszédet. A külsőségek hasonlóak voltak: a múzeum lépcsőjével szemben foglaltunk helyet, nyakamban ült a gyerek, éppen rálátott a lépcső tetejére. Mielőtt megálltunk, jól megnéztem a körülöttünk megtelepedő hölgyeket és urakat. Valamennyien jól öltözöttek, ünnepélyesség látszik rajtuk, nem is nagyon fiatalok, talán már gyerekkoruk óta eljönnek, ha csak megtehetik, hogy tiszteletüket fejezzék ki a nemzet nagyjai előtt. Ez jó hely lesz, itt jól látjuk majd a szónokot is, meg – ha kell – hátul kioldaloghatok a gyerekkel a nyakamban, gondoltam. Csak arra nem számítottam, hogy amint megjelent a lépcső tetején a miniszterelnök, az a jól öltözött környezet megváltozott. Ki gondolta volna, hogy azok a tekintélyes hölgyek és urak hirtelen éktelen ordításba kezdenek, néhányan sípot vesznek elő, és fújják, fújják a magukét. Magam is meglepődtem, de hamarabb reagált a gyerek a nyakamban. Erősen megölelte a fejemet, és sírva kiabálta a fülembe: menjünk haza, papa! Talán nem kell mondanom, hogy azóta miért nem mentem nyilvánosan megünnepelni március idusát. Évtizede, pár méterre már a „hadszíntértől” forgattam a fejem, kerestem rendőrt, hogy talán majd rendet tesz az ordibáló úriasszonyok között, de nem leltem. Úgy látszik, akkor szabad volt nyilvánosan kikelni és ordítva-fütyülve véleményt közölni. Idén is elmarad a meghatott ünneplés, pedig milyen mókás lenne Bem apó anyanyelvén köszönteni a Talpra magyart!
