Sokszor eszembe jut, ki és milyen következtetéseket vont le vajon abból a felmérésből, amelynek gimnazista korunkban voltunk alanyai. Osztályfőnöki órán érkezett az ukáz, hogy fogalmazzuk meg, mit jelent nekünk március 15., március 21. és április 4. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején még külön neve is volt az ünnepsorozatnak: Forradalmi Ifjúsági Napok. És ma is szinte látom magamat, ahogy a papír fölé görnyedve szélsebesen rovom a sorokat elnyomásról, forradalomról, felszabadulásról. Szívesen újraolvasnám - bizonyára fényesen kiderülne a fogalmazványomból, milyen fontos szocializációs hely az iskola, és milyen mélyen képes beivódni a tudatba mindaz, amit a történelemkönyv ír és amit a kötelező ünnepségek tanítanak.
Mert bármilyen furcsa, mindmáig valami jókedvű, buborékos pezsgést érzek, ha csak annyi eszembe jut, hogy Landerer és Heckenast. Annyira a sajátomként szeretem azt a napot, mintha valóban megéltem volna. És pontosan emlékszem a csalódásra is, amit akkor éreztem, amikor végre egyszer rendesen megtanultam a történelmet. Hiszen akkor világossá vált, hogy az 1848-as forradalmi eufória nagyjából az esti Bánk bánnal véget is ért, és amit igazán ünnepelnünk kellene, arra a kortársaknak még csaknem húsz évet várniuk kellett, az utókor pedig azóta is inkább csak röstelli. A kiegyezésről az elmúlt százötven évben senki sem emlékezett meg állami ünnepségen, nem lobogtatott a tiszteletére nemzeti zászlót, tán nem is gondolt rá kegyelettel.
Mondhatnánk, hogy igen, ezek vagyunk mi, magyarok, forró fejű forradalmárok a bölcsőtől a sírig, de valószínűleg ez mindenütt így van: az emberek a tettet szeretik ünnepelni, nem a következményt. Mert a lázadás következménye a szívós ellenállás, majd a hosszú bűnhődés és elnyomatás; merő képtelenség, hogy ezt valaha úgy értékeljük - úgy tanítsák -, mint az osztrák udvar és a magyar politikai arisztokrácia közös tanulási folyamatát. Hogy a világosi fegyverletételt követő megtorlás borzalmai mögé képesek legyünk odalátni a polgári vívmányok megtartását, az uralkodó állammodernizációs törekvéseit, akárcsak azt a prózai tényt, hogy a sokk után is hétköznapok következtek.
A kiegyezésre boruló kortárs félárnyék persze érthető, ha számba vesszük, hogy nemcsak Kossuth küzdött ellene foggal-körömmel, hanem a nemzet jórészét is úgy kellett jótéteményeiben részesíteni, hogy közben a tükörbe pillantva továbbra is azt kellett látniuk, onnan egy megalkuvásra képtelen szabadságharcos néz vissza. Lett vámunió és biztos piac, a közös külügy és hadügy révén nagyhatalmi státusz, a poros magyar főváros robbanásszerű fejlődésnek indult, hamarosan egy kétszáz kilométeres - Bécsnyi távolságú - gyűrűben a régióközpontok pompás kalárisa vette körül, ringtak a búzamezők és bőgtek a csordák; a rendszer működött. Lélekben pedig mindenki '48-as lett, ha még nem is élt akkor, pláne.
Ez a dolgok normális rendje. S ha ebben az országban ma is a józan ész uralkodna, valami hasonló státuszra kellett volna jutnia közös értékelésünkben a rendszerváltásnak is. Hogy ünnepeljük, ahhoz bizonyára túl közel van. De látni kéne mögötte a '88-'89-es sokrétű átalakulást, a '90-es józan kompromisszumokat, az azt követő törvénykezési időszak alapképző hatását, majd az európai közösséghez való csatlakozás esélyét. Igen, tisztában kell lenni a túl sokakat sújtó egzisztenciális válsággal is, de azt a sutaságot és/vagy nemtörődömséget, ahogy ezt a politika kezelte, nem volna szabad egy pillanatra sem összemosni a demokrácia újrateremtésével. A polgár felelőssége is, hogy milyennek hagyja láttatni a saját történelmét: egy ingerült na hagyjuk már-t legalábbis kiérdemelne az a makacs igyekezet, amellyel a Fidesz a "rendszerváltás zavaros évtizedeinek" próbálja láttatni azt az időszakot, amikor a mostanihoz képest kifejezetten átláthatóan és számon kérhetően működött a politikai felépítmény.
Maholnap a harmadik évtized is lepereg. Tudnunk kéne végre új kiegyezést sürgetni, úgy, ahogy Majtényi László tette elnökjelölti beszédében. Ha reménytelennek látszik, akkor is.
