Házibuli lett a helyszíne Shakespeare Szentivánéji álom című darabjának, amit sokan ős buja, romantikusan varázslatos erdejéért, szerelmetes mesevilágáért kedvelnek. A Vígszínház új produkciójában azonban ennek inkább az ellenkezőjéről, az eldurvuló világról akar beszélni a tehetséges Junior Príma-díjas, Kovács D. Dániel, aki most rendezett először nagyszínpadon. Nem csupán az egyik mesterember, Stohl András megszemélyesítésében változik szamárrá, hanem a többiekből is előtör az állat. Bevadulnak. Durvák lesznek, sőt kegyetlenek. Meggyötörnek másokat. „Félre” szeretnek. Akit eddig imádtak, azt bántóan semmibe veszik, az eddigi utálat tárgya után koslatnak, de ez is inkább gerjedelem, fékezhetetlen ösztön, mint szép, lángoló szerelem.
Kovács D., akit a színikritikusok a legígéretesebb pályakezdőnek is megszavaztak, fiatal kora ellenére behatóan ismeri az élet sötét oldalát. Ezt már A heilbronni Katica előadásában is megmutatta, a Jurányi Házban, Kleist szövegében lévő tébolyult fantazmagóriákat is megvalósítva, egy úgy látványos előadásban, hogy alig használt díszletet. Színészekből is tud kifejező képeket szervezni a deszkákon, és rafinált világítással mindezt úgy megvariálja, hogy festői hatást kelt. Úgy tud elviselhetetlen durvaságokról, nyers indulatról beszélni, hogy közben költői, és esze ágában sincs elnyomni a szöveg áradását. A Pesti Színház nézőinek egy részét a Haramiák remek előadásával kihozza a sodrából, mert megint csak nem kapják meg az általuk igényelt érzelmességet, és Schiller szövege sem zengzetesen szavalva szólal meg, hanem nyersebben, kiélezettebben.
A vígszínházi Szentivánéji álom szelídebb ennél. Tán ez is az egyik baj vele. Nagyszínpadon már valószínűleg nem mertek felvállalni ilyen mérvű elvadultságot. Néha azért van helyes móka-bóka a kedves nagyérdemű kedvére. Az utóbbi években volt kurázsi, például az Istenítélet elementáris előadása esetleg felrázta, megviselte a publikumot, a Bűn és bűnhődés ugyancsak kínzó, vagy netán még monoton is, most azért már egy kicsit hátrébb az agarakkal. És ebből felemás produkció született, bár érződnek Kovács D. oroszlánkörmei, és az is, hogy jókora odaadással játszik a társulat. Eszenyi Enikő Pukként – így írják a Nádasdy Ádám fordítását használó, Závada Péter kiötölte mostani verzióban – nem bájos manó, nem pajkos csínytevő, inkább gonosz perszóna. Nem véletlenül okoz bajt, hanem roppant módon élvezi, hogy összekutyulhat mindent.
Eszenyi sérülése miatt bottal játszik, ezt is használja fenyegetésre, csaknem fegyverként. Afelől pedig kételyünk sem lehet, hogy Stohl képes megmutatni a lélek legmélyéről előtörő, pusztító indulatokat. Hegedűs D. Géza Gyaluként, akivel mindig kitolnak, olyan elképesztően bamba képet vág, úgy el tud árvulni, hogy az egyszerre nevetnivaló és szívbe markoló. A négy keresztbe-kasul egymásba habarodó, de kegyetlenné is váló fiatal szerepében pedig Szilágyi Csenge, Bach Kata, Orosz Ákos és Ember Márk megmutatják, hogy már nehezen jön létre felhőtlen szerelem. Valahogyan mindig belerondít a környezet, a cudar világ, ami nem kedvez a zavartalan turbékolásnak. Ezért nem annyira madárcsicsergősen romantikus a Szentivánéji álom, mint ahogy sokan visszanosztalgiázzák.
Szexkomédia veszteségekkel
„A szex oldja a feszültséget, a szerelem pedig okozza” – Woody Allen bölcsessége a Pesti Színházban
Woody Allen 1982-es vígjátékának filmforgatókönyvére épül a Pesti Színházban bemutatott Szentivánéji szexkomédia egy orosz rendező Alesandr Bargman színrevitelében. A Vígszínház vezetése jól kitalálta a szentivánéji tematikát, vagyis a Vígszínházban Shakespeare, a Pestiben pedig Woody Allen interpretációja legyen műsoron.
Csakhogy rögtön az elején érdemes megállapítani, hogy bár valóban Woody Allen filmforgatókönyvét használják a Váci utcában (A színpadi változatot Kozma András fordításának felhasználásával Kern András, Perczel Enikő és Vörös Róbert jegyzi.) éppen Woody Allen teljesen unikális, laza, ugyanakkor önironikusan, maróan és önazonosan, filozofikus, mégis nagyon is szerethető hangja hiányzik legjobban az előadásból. A színpadi adaptáció követi ugyan a film cselekményét, de mivel markáns rendezőről van szó, az egész olyan mintha Woody Allen és Csehov kereszteződéséből létrejövő új értelmezést látnánk.
Itt ugyanis az egymás ágyába elkalandozó hősök, inkább tragikus, szánni való, esendő emberek, és nem olyan figurák, akiken szórakozni, vagy inkább nevetni lehet. A szituációk drámai súlya erősödik fel, sajnos a mélysége nem mindig, a veszteség azonban jól érzékelhető. Woody Allen bájos költőisége helyett kapunk egy másfajta költőiséget. Főként vizuális szinten, nagyszerűek ugyan a képek (díszlet: Anvar Gumarov, jelmez Pusztai Judit), néha olyan mintha egy másik filmet néznénk, vetítések is megjelennek az előadásban, ezek előfordul, hogy erőltetettnek hatnak, máskor például az előadás végén tényleg erősítik a látottakat.
A történet az 1900-as évek elején játszódik egy vidéki birtokon, ahol a kissé szórakozott, szabadidejében találmányain ügyködő Andrew és a nem éppen boldog felesége egy Szent Iván éji hétvégén fogadják vendégeiket. Ott aztán minden megtörténik, elszabadulnak a vágyak és szenvedélyek, párcserékkel tarkítva szinte mindenki kivetkőzik magából. Elhangzanak az előadásban a szinte már klasszikus mondatok, vagyis „a házasság a remény halála”, a szex oldja a feszültséget, a szerelem pedig okozza.” De ezek kissé üresek maradnak, ebben a mélyebbnek, komolyabbnak szánt adaptációból pedig ki is lógnak. Ami viszont határozottan működik, az, amikor a különböző kisebb szerepeket fiatalok, egyetemisták játsszák. Szinte bármit megformálnak, embert, állatot, tárgyat, mindent, amit épp kell. Az egyik legszebb jelenete az előadásnak, amikor az erdőben az egyetemista Réti Nóra lepkeként egy csodás orosz dalt énekel. A többiek pedig kergetik őt, ez tényleg szép költői kép.
Andrew-t a filmben Woody Allen játszotta, itt Seress Zoltán alakítja. Seress leginkább a figura kisszerűségét mutatja meg, mintha egy Platonov, vagy Ványa bácsi lenne, akinek az igazi vágyait nem sikerül beteljesíteni, hagyta elúszni az élet nagy pillanatait. Az általa felfedezett szellemdoboz működésének sem tud már igazán örülni. Hegyi Barbara Andrew feleségeként túlságosan különválasztja a nő boldogtalan énjét, a boldogságot mégis mindenáron megtalálni akarótól. Kern András nincs könnyű helyzetben, hiszen ő aztán anyanyelvi szinten beszéli Woody Allen nyelvét. Nyilván azt is észrevette, hogy a rendezőnek ezzel az előadással más szándékai is vannak, ettől aztán az ő professzora sem találja igazán a helyét az előadásban. (Újra néztem a filmet, és újra rácsodálkoztam mennyire szenzációsan szinkronizálja Kern Woody Allent.) Péter Kata Ariel, vonzó és a helyét kereső nőiességét mutatja meg. Bata Éva és Telekes Péter pedig a nevettető túlrajzolt jelenetekben vannak leginkább elemükben. Andrew végül azt mondja: rájött, a szerelem kiszámíthatatlan, talán ezzel a váratlansággal, kiszámíthatatlansággal maradt leginkább adós az előadás.
