Évente 200 ezer 15 évesnél idősebb magyar nő válik testi, szexuális vagy lelki bántalmazás áldozatává Magyarországon. Sokszor csak szakember ismeri fel a bajt, ha „csak” a folyamatos lelki terror miatt szenved az anya – és emiatt a gyermekei is – nem egyszer még ma is úgy kér segítséget, hogy nem tudja, valóban bántalmazásnak számít-e, amit vele tesz a párja? A Magyar Vöröskereszt tegnap kerekasztal beszélgetést szervezett, hogy felhívja a figyelmet a bántalmazott nők érdekérvényesítésének nehézségeire.
A tavaly januárban indult Abigél ház program arra épít, hogy az önkéntes segítők, elsősorban a nők iránt nagyobb bizalmat éreznek a bajban lévő asszonyok, mint ha azonnal hivatali környezetben, az állami szociális ellátórendszer valamelyik tagjának kellene elmondaniuk, mi történik velük és gyermekeikkel. Eddig 100 önkéntest toboroztak, akik nem szakértőként, "csak" megértő emberként fogadják a nőket, s most újabb toborzást kezd a nemzetközi szervezet, hogy tágíthassák a kört.
„Kiszaladt a feszültség a testemből” – így fogalmazott a programba bekapcsolódott egyik áldozat, amikor sok beszélgetés és önkéntesekkel való találkozó után eljutott oda, hogy szakítani mert az őt rendszeresen bántalmazó párjával. A figyelemfelhívó kerekasztal hozzászólói szerint az egyik legfontosabb feladat, hogy az érintetteket és az egész magyar társadalmat meggyőzzék két dologról. Először is, hogy nem tabutéma a nők bántalmazása, hanem beszédtémává kell tenni, hogy javítani lehessen a jelenlegi helyzeten. Másrészt nem elég beszélni a kérdésről, hanem cselekedni kell, nagy türelemmel elfogadni, hogy van, aki néhány hónap alatt képes túllépni az évekig, akár évtizedekig tartó sérelmeken, másoknak évek kellenek ehhez, de akkor sem szabad abbahagyni a szép lassan gyarapodó bizalom alapját jelentő beszélgetéseket.
Az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai például középiskolákba járnak felvilágosítást tartani, hogy a fiatalok megtanulhassák, hová fordulhatnak, ha nőket ért erőszakkal találkoznak. Többen felhívták azonban a figyelmet, hogy a jelzőrendszer, amelynek feladata lenne a bajban lévő nőkre és gyermekekre felhívni a hivatalok figyelmét, vidéken nehezen működik, hiszen ott a bejelentőnek másnap is a feljelentett férj szemébe kell nézni, s ezt sokszor nem vállalják a család környezetében dolgozók vagy élők. Sokan kiemelték azt is, hogy a hivatalok lassúsága miatt az anyaotthonokba menekült nők gyakran visszamennek elviselhetetlennek hitt párjukhoz, mert a bizonytalanságnál még a megszokott biztos rosszat is jobbnak tartják. Ilyenkor a szociális munkások tehetetlenül állnak és azt kérdezik: Miért is dolgoztam hónapokon át? Az ilyen buktatók ellenére is egybehangzóan azt állították, meg kell mutatni a kiutat a bajban lévőknek.
