Ezerkilencszázhuszonkilenc szeptemberében velem is az történt, mint az Oscar- díjas „Mindenki” c. film főszereplőjével: a tanító néni, miután énekelni hallott, arra kért, hogy az énekórákon csak tátogjak, de ne énekeljek. Ha a filmbeli tanító néni is csak ennyit tesz, a filmnek nem kellett volna elkészülnie. Hiszen magától értetődik, hogy énekkarban csak olyannak van helye, akinek hangja és hallása van.
Az énekkar nem olyan szervezet, amiben a cél elérésére alkalmatlannak helye van és elég, ha úgy tesz, mintha megfelelne a kívánalmaknak. A tanító néni azonban bevette az énekkarba a hallása és hangja miatt éneklésre alkalmatlan kislányt és arra kényszerítette, hogy játssza meg magát. Ennek az átlagosságát és hamisságát ismerték fel a gyerekkórus tagjai és saját tátogásukkal tiltakoztak társuk megaláztatása és oktatójuk önkénye ellen. Ha rajtam állna, én a „Mindenki-t” kísérőfilmként a nagyfilmek előtt.
