A Feministák Egyesülete sikerei teljében, a huszadik század első tíz-tizenöt évében hívei és támogatói körébe tudta vonni a korabeli társadalom sokféle szereplőjét, és ezzel egy rövid történelmi pillanatra szimbolikusan áthidalta az osztályok, pártok, felekezetek és nemek közötti szakadékot
A nők művelődésért, valamint a társadalmi cselekvés lehetőségéért folytatott kitartó munkájuk során mindvégig támaszkodtak elődeikre és egymásra. A női generációk egymásba kapcsolódó tevékenysége nyomon követhető levelezésekben, naplókban, személyes kapcsolatokban. Munkatársi, rokoni vagy éppen mester-tanítványi viszony fűzte össze őket, képletes, vagy valódi találkozások erősítették őket abban, hogy hozzáadják a maguk részét a társadalom igazságosabbá tételéhez.
Megnyíltak az egyetem kapui
Mary Wollstonecraft híres kiáltványa előtt két évvel zajlott az 1790-es országgyűlés Pozsonyban, ennek bizottságaiban számos korszerű javaslat kapott hangot. Itt beszélt Brunswick Antal a leányok iskoláztatásának fontosságáról és az erről szóló tervezetét is beterjesztette. Ekkor nyújtották be a magyar anyák nevezetes petíciójukat, melyben ez állt: „Most nyissatok nekünk tágasabb kaput a velünk született szabadságra.”
A petíció benyújtását követő években néhány nő a szépirodalom „tiltott tájára” merészkedett, 1828-ban pedig megnyílt Brunszvik Teréz (Brunswick Antal lánya) első kisdedóvója. Minden ilyen előrelépést élénk vita kísért, néha egészen bántó hozzászólásokkal. „A magyar nő a férfiakat illető mélyebb tudományokba ne avatkozzék, könyveket ne írjon és a haza bölcsei között ne tanítóskodjék … Magyar férjnek tudományos asszony valami szokatlan és viszologtató látvány” – fejti ki sommás véleményét 1826-ban a Tudományos Gyűjtemény hasábjain egy hozzászóló.
Nem csoda, hogy a csípős válasz sem marad el: „Lehet-e' hát az olly sértegető munkákra Fülemilei hangon felelni? Valóban nem! Tulajdon hangokon kell véllek beszélni: különben meg nem értik azt (...) Arra, hogy Nemünk tudományos ki míveltsége, kivált nékünk Magyar Asszonyoknak nem elrendeltetésünk: röviden azt jegyzem meg: hogy a tudatlanság sem; és hogy általán fogva nem csak nékünk, de senkinek sem más elrendeltetése nem lehet, mint a' mire észbeli talentoma segíti, és hajlandósága vezeti.” Takáts Éva azt is elmondja a vitában, hogy a tőle megtagadott tanulmányokat mire használta volna: „hogy elmémet elkészíthessem a »valónak a« tsupa színtől megkülönböztethetésére, szívemet a »jónak felvállalására és a' szépnek kedvellésére, akaratomat a« nemes tettek végbe vitelére”.
A század közepére felgyorsulnak az események. Kánya Emília 1860-ban elindítja Családi Kör című lapját, amely húsz esztendőn keresztül fennmaradt és az első időszakban élen járt az emancipációs törekvések népszerűsítésében. (Kánya Emília néhány évvel később Veres Pálnéval együtt utazott Bécsbe, az első Frauentag – Nőnap – ünnepélyre, ahol fel is szólalt.)
1865-ben Veres Pálnénak Felhívás a nőkhöz! címmel jelent meg írása és az általa alapított Országos Nőképző Egylet működésének huszonötödik évében megnyitották az egyetem kapuit a nőhallgatók előtt.
Nemzeti Nőnevelés
Ugyancsak 1865-ben jelentős esemény zajlott a Nemzeti Múzeum Könyvtárában. Öt évig tartó gyűjtés eredményeképpen felavatták a Széchényi-teremnek nevezett dísztermet. Bohusné Szőgyény Antónia volt a kezdeményező, és az avató ünnepélyt követő napokban a díszteremben Brunszvik Terézről emlékeztek meg szintén ünnepélyes keretek között.
Bohusné, korának ismert személyisége volt az, aki Zirzen Jankában megtalálta az új nőnevelő intézet legalkalmasabb vezetőjét. A Zirzen-intézet vezetője javaslatára indult el a Nemzeti Nőnevelés című neveléstudományi folyóirat, mely helyet adott a női emancipáció kérdéseivel foglalkozó írásoknak is.
A Zirzen-intézet tanárnője, Boldizsár Kata Piroska 1888-ban Magyar Asszonyok Könyvtára néven megvetette páratlan női könyvgyűjteménye alapjait. A negyven éven át gyarapított gyűjteményt 1924-ben az Országos Széchényi Könyvtárnak, ezen keresztül a magyar nőknek ajándékozta. Ez a könyvgyűjtemény korábban keletkezett, mint a híres francia, angol és holland – ma is működő – nőkönyvtár.
Láttuk, hogy a 19. század végére lehetővé vált a nők magasabb képzése, valamint egyre bővült azok száma, akik kenyérkereső pályára léptek. Logikus volt tehát, hogy érdek-képviseletüket megszervezzék. A Nőtisztviselők Országos Egyesülete kiválóan betöltötte ezt a feladatot. Ennek az egyesületnek a tagjai alapították meg 1904-ben a Feministák Egyesületét, amely már modern, igazi 20. századi egyesület volt. Ők, valamint a Szociális Missziótársulat és a Szociáldemokrata nőmozgalom tagjai és vezetői – Schwimmer Rózsa, Farkas Edit, Gárdos Mariska –, különböző világnézeti alapokon, de a női egyenjogúság és a választójog szükségességét illetően mindig hasonló véleményen voltak, bár részletkérdésekben és az időzítésen vitatkoztak. A három irányzat közül végül – 1920-ban – a keresztény feminista, Slachta Margit lett Magyaroszág első képviselőnője. Őt követte 1922-ben Kéthly Anna, az első olyan képviselőnő, aki mandátumát több cikluson keresztül is megtartotta.
A Feministák Egyesülete energikusan látott munkához. Lapot adtak ki (A Nő és a Társadalom 1907–1913), előadókörutakat szerveztek a történelmi Magyarország számos városába, de támogattak egy hozzájuk forduló, napszámos nőkből álló csoportot is Balmazújvárosban. Kiterjedt nemzetközi kapcsolataik révén fontos konferenciákra jutottak el és megszerveztek Budapesten egy világraszóló eseményt, az 1913-as választójogi világkongresszust. A szervezésben vezető szerepet vállalt gróf Teleki Sándorné, Szikra, a sikeres írónő, az eseményeken ugyanakkor részt vettek a balmazújvárosi csoport tagjai is.
Teleki Sándorné nem csupán protokolláris feladatnak tekintette megbízatását, évek óta írásban is kifejtette véleményét társadalmi kérdésekben: „… merem állítani, hogy amely percben jogegyenlőség lesz férfiak és asszonyok között, ha érezni fogják, hogy nem csupán kis nőcskéknek tekintik őket, hanem embertársaknak, akiket az állam is megbecsül, mert értékes szavazók, akkor őnáluk is rögtön felébred a buta kis hiúskodás helyében az önbecsülés és még valami – a f e l e l ő s s é g é r z e t.” Az önbecsülés megerősödésének szép példája, amikor 1906-ban felállítják Veres Pálné szobrát. Az eseményről Neményi Erzsébet tudósít: „Ezek a nők, akik ma összesereglenek, atelierekből, tantermekből, műhelyekből, kitudja honnan? – százféle munkaterekről: ezek a nők összetartanak. Az ő krajcárjaikból lett, női munkával megkeresett krajcárjaikból a Veres Pálné szobor. Nem is csak egy embernek – a női szolidaritásnak a szobra ez."
A „nővériség” példái
A Feministák Egyesülete sikerei teljében, a huszadik század első tíz-tizenöt évében hívei és támogatói körébe tudta vonni a korabeli társadalom sokféle szereplőjét, és ezzel egy rövid történelmi pillanatra szimbolikusan áthidalta az osztályok, pártok, felekezetek és nemek közötti szakadékot. Ha voltak is különbségek az egyes csoportok között a női jogok megvalósításának módját illetően, a hamarosan bekövetkező első világháború borzalmai egyaránt sújtották mindannyiukat. Ugyanakkor az is kiderült a nőkről, hogy a hátországban minden feladatot el tudnak látni.
A világháborút követő visszaesés után a nőknek rá kellett jönniük, hogy erőteljesebben kell politizálniuk, hiszen már érezhető volt az újabb háború közeledte. Még az olyan finom hangú lírikus, mint Berde Mária is megszólal. Brossurája Szavazzunk nőtestvéreim! címmel jelent meg. Ismét felbukkan a nőtestvériség (sisterhood) fogalma, amely a megidézett századok során végigkísérte az egyenjogúságért munkálkodó egyének és mozgalmak történetét.
A küzdelemben résztvevők a humánum alapján álltak, érzékenyen az igazságtalanságokra: „Miért lettem választójogi harcossá? Mert gyűlölöm a pazarlást. S vajjon mindazon emberi életek, amelyeket hiába, károsan vagy boldogtalanul éltek le – nem ez az elképzelhető legnagyobb pazarlás? Azonban mivel meggyőződésem, hogy a »pazarlások« túlsúlyát ki lehet küszöbölni igazságosabb törvényekkel s azon előítéletek lerombolásával, melyek naponkint milliónyi asszonyéletet tesznek tönkre − én is harci sorban akarok lenni ott, hol előítéleteket döntenek le és új törvényeket szentesítenek.” (Teleki Sándorné)
Számos idézet, számos név, számos tett maradt ki e rövid visszatekintésből, de a folyamatosságot és a múltunkhoz való kapcsolódás fontosságát talán sikerült érzékeltetni. A „nővériség” szép példái nem csak erőt adók, hanem követésre méltók is. Kortársunk, Elizabeth Deeds Ermarth napjaink egyenjogúsági törekvéseinek fékezőjét látja a hiányos női szolidaritásban, amikor kemény kritikáját megfogalmazza:
„Ha bármit is meg kell változtatni a társadalmi nemek viszonyában, az a nők versenyen alapuló kapcsolata egymás között. A patriarchátus e törekvések kudarcán nyugszik. tisztelettel viszonyulni egymás, következésképpen magunk iránt – ezek nem olyan dolgok, amit mi nők jól gyakorolnánk, hiszen születésünk óta arra vagyunk felkészítve, hogy mérkőzzünk egymással a férfiak figyelméért. Nemcsak szüleink idomítanak, hanem a szomszédok, a tanárok, a buszvezetők is, egész kulturális rendszerek, amelyek ragaszkodnak a fennálló állapot fenntartásához, ahol a nőket árunak tekintik. A lázító retorika megszületésének ellenére a patriarchális társadalomban a sikerért folyó megosztó versengés marad a nők közötti kapcsolat alapja. Természetesen megengedett a nők közötti »barátság« és közös időtöltés; találkozhatnak, hogy könyvekről, aktuális eseményekről, akár felszabadításukról, és ha óhajtják, az euró jövőjéről beszélgessenek. Játszhatják azt, hogy átveszik a parancsnokságot, és gyakran meg is teszik a Revlon reklámokban. Tulajdonképpen, amíg a gazdasági függőség elfogadott marad, a nők szinte bármit megtehetnek, ami nekik tetszik. Egyáltalán nem számítanak.”
Így van-e vagy sem? Ki-ki átgondolhatja, és ebben segít, ha nagy távlatokban látjuk saját történetünket és azt, mennyi értékes gondolat született meg elődeink jóvoltából. 1910-ben A Nő és a Társadalom című lap a svéd Frida Stéenhofftól közölt egy hosszabb cikket, melyben a szerző etikai kérdéseket tárgyalt:„… a haladásnak az a célja, hogy lehetőleg szerencsés életfeltételeket teremtsen. Ez volt a célja mindig az emberiségnek, akár elismerjük ezt, akár nem. Csak abban a mértékben szólhatunk »a kultúra haladásáról«, amilyen mértékben megjavítja haladásunk az emberiségnek földi életét.”
Szavai ma is időszerűek.