Az Urániában ugyanúgy hangosan fel-felnevet a nézőtér a Testről és lélekről vetítésén, mint Berlinben. A csöndek is ugyanolyan súlyosak itthon, egy hétköznapi estén, akárcsak kint, a fesztiválon. Enyedi Ildikó filmje megszólítja a nézőt. Vállalom az érzelgősség vádját: a lelkét szólítja meg. (Már akinek van…) Lassú ritmusban, fura kanyarokat téve, fokozatosan bontakozik ki az egész elképesztően egyedi szerelmes történet. A szokatlan távolságot bejáró érzelmi utat hol gyengéd, hol vad és durva lelki táj övezi, közben gyakran szegődik kísérőül a nevetésre sarkalló humor.
Sokat lehet nevetni, de a vicces jelenetekben van egy jó adag fájdalom is. Egy emberen nevetünk, aki nincs szinkronban a való világgal, amely körülveszi, a szokatlanul őszinte, egyenes válaszai rendre komikusan hatnak. A film az első szarvasos jelenet meghökkenésétől fogva egyetlen pillanatra sem hagyja megnyugodni nézőjét, Enyedi a legcsendesebb pillanatokban is mesterien teremti meg a belső várakozás feszültségét.
Az Arany Medve óta nem titok, hogy a film hősei, Mária és Endre álmukban szarvasok. A hóesésben isznak a patakból és összeér az orruk. Ennek beláthatatlan következménye maga a film története, mert kiderül, mindketten ugyanazt álmodják. Vágóhídon dolgoznak, Endre gazdasági vezető, idősödő, magányos, tűnődő alkat. Mária minőségellenőr, új dolgozó és feltörhetetlenül zárkózott. A többiek kipécézik beteges zártságát, mögötte megszólják, kinevetik. Amikor egy búgatóporos balhé miatt a tettes kiderítésére pszichiáter kezdi a vágóhód alkalmazottjait kikérdezni, Mária és Endre megtudja, hogy álmukban szarvasokként együtt töltik az időt az erdőben. A szarvasos jelenetek földöntúlian felemelőek, ahogy Góliát és Picur, a két szuszogó, füvet rágcsáló szarvas az együttlét harmóniáját és szabadságát közvetíti. (Meleg köszönet értük Horkai Zoltán állatkoordinátornak.)
A közös álom, mint a közös titok indítja el a kanyarokkal teli, hosszú úton egymás felé a reménytelenül saját világába zárkózó két embert. Sérülések esnek, elbizonytalanodások, reménytelen visszavonulások, a test lehet hűtlen, de a lélek a legnehezebb terepnek bizonyul, amikor egy már szerelmes ember ki akar lépni az érzések fogásából. Enyedi Ildikó egy bölcs mindentudásával azt a csodát követi el, hogy ezen a láthatatlan terepen viszi végig hőseit, hogy megmutassa, igen, meg lehet tanulni szeretni. Mária az, aki beteges következetességgel zárkózik el a világtól, egy autista irtózatával tér ki minden érintés és közeledés elől, megtanul szeretni. Endre kinyit előtte egy kaput az élet teljessége felé. Egyszerű, hétköznapi apróságokon, vicces szituációkon keresztül mutatja meg magát kettőjük magányból kivezető valósága, de az apróságok Herbai Máté mesteri felvételeinek köszönhetően megtelnek lélekkel, poézissel és tükröződésekkel. Nem a legintimebb jelenet beszél a megtanult szerelemtől a legszebben, hanem egy érintés, ahogy Mária felemeli és megsimogatja Endre szélütött kezét. Ennek a testi és lelki szépségnek a képpé fogalmazásához Enyedi Ildikó érzékenysége kell.
A vágóhídi véres valóság, az állatok zuhanó teste, a munkatársak vidám bumfordisága mind a két ember belső világának finom változásait ellenpontozza. Békés Itala takarítónője, Jordán Tamás gyerekpszichológusa, Tenki Réka pszichiátere, Schneider Zoltán HR-ese pazar alakítás, élvezet látni őket. Nagy Ervin és Mácsai Pál biztosan hozza a kiváló formáját. A film belső fénye Borbély Alexandra és Morcsányi Géza kivételes érzékenységéből és karakterteremtő erejéből fakad. Morcsányival nyertünk egy mutatós, erős kisugárzású férfiszínészt, Borbély Alexandrával egy kiugróan tehetséges, gyönyörű filmcsillagot. Enyedi Ildikó filmje pedig most is előzmény nélküli, rokontalan alkotás a magyar filmművészetben, ahogy azt Bikácsi Gergely Az én XX. századomról írta.
(Testről és lélekről *****)
